Görögországban Andi mesélte, hogy a párja, Sanyi újra horgászik – sőt, már tagja is egy velencei horgászegyesületnek, ahová rendszeresen járnak le. Mondtam neki, hogy Zsoltinak rengeteg felszerelése maradt hátra. Botok, orsók, minden – én meg csak pakolgatom őket ide-oda, mert egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy eladjam. Úgy érzem, ezeket inkább olyan valakinek kellene adni, aki megbecsüli. Már attól is elbőgöm magam, ha csak beszélek róla.

Egymás után futnak át az agyamon az emlékek. Hogy mennyire imádott horgászni. Még gipszes lábbal is kiment, mankóval. Én vittem ki, és mikor szólt, érte mentem. Akkor fogott egy hatalmas márnát. Mindig nevettem azon, ahogy mesélte: mankóval szákolta ki, féllábon, majd hóna alatt vitte el a vödörig. Otthon ketten pucoltuk meg – azt az élményt sosem felejtem el.

Andi mondta, hogy Sanyi biztos nagy becsben tartaná a cuccokat, így megbeszéltük, hogy vasárnap eljönnek átnézni, mire lenne szükségük. Mikor megérkeztek, kiültünk a kertbe, készültem egy kis házival – tepertő, kolbász –, a tyúkok ott sertepertéltek mellettünk. Teljesen elvarázsolta őket a hangulat. Sanyi amúgy tanyán nőtt fel. A botok átnézése közben igazi kiselőadást tartott arról, melyik mire való, milyen szerelék van rajta. Úgy beszélt az egyesületről, hogy már-már kedvet kaptam.

Csak úgy félvállról megjegyeztem, hogy régóta szerettem volna letenni a horgászvizsgát – de nem csókosan, rendesen, hivatalosan. Sanyi be is indult, már hívta is az illetékest. Kérdezte, komolyan gondolom-e. Rávágtam, hogy persze. Csak azt kérem, szerelje fel a botot, én majd mondom, mire szeretnék menni. Talán még horgot kötni is tudnék, de nem szívesen kísérleteznék. Mondta, hogy ez meglesz.

Aztán visszajött a hírrel: el van intézve. Jövő hét csütörtök, 18:15, megyünk Andival vizsgázni. Négy nap? Azonnal megbántam. Ó, semmiség – mondta –, és már csinált is egy próbatesztet. Teljes kudarc. A hetem egyébként is csurig van, 3D fotózással indul, minden napom iszonyú túlterhelt. De nincs visszaút, minden lopott negyedórában elkezdtem tanulni. Tipikus én – megint jól "megcsináltam magamnak".

Kb. a bérmavizsgám is így ment, csak azt az unokaöcsém találta ki, mert szerette volna, hogy én legyek a bérmaanyja. Ha ezt leteszem, akkor már tényleg jöhet az a burkoló tanfolyam is, amit kinéztem. F@szom.

Vizsganap.

Teljes stressz. Az anyagot elég jól megtanultam, bár volt pár kérdés, amiben még mindig bizonytalan voltam – például hogy melyik halnak mikor van a tilalmi ideje. És persze volt olyan kérdés, ahol a képen már a halat sem ismertem fel. :D

Megérkezem. Akkor jövök rá, hogy a nagytétényi horgászboltba kell mennem – oda, ahol Zsoltival többször is jártunk. Andi és Sanyi már ott várnak, a kiskutyájukkal. Természetesen cigiznek. Mindkettőjük külön egy jelenség, de amikor Sanyit meglátom, már nevetek: piros batikolt szerelésben van. Meg is kérdezem, hogy ez most egy kezeslábas-e. Kacagunk. Meg is dicsérem – ilyet még sosem láttam, de elképesztő.

Körülöttünk tíz ember, mind terepmintás ruhában. Én a sárga, kígyóbőr mintás táskámmal próbálok láthatatlan maradni.

Belépünk a boltba – brutális etetőszag. Ott, a sorok között fogunk vizsgázni. A vizsgabiztos (a bolt tulajdonosa) elmondja a menetrendet, és hogy be fogja zárni az ajtót. Na, itt érzem, hogy mindjárt elájulok. Látom magam előtt, ahogy a terepmintás emberek fölém hajolnak, és egy etetőanyagos zacskót húznak le a fejemről. Rám néz, kérdezi: kapcsoljon-e klímát. Bólintok.

Andival közben majd megszakadunk a röhögéstől, mert meglátunk egy rakétaszerű etetőkosarat, ami egy vibrátorra hajaz, mellette pedig masszázsolaj. Zseniális. Egymásra nézünk és halkan feltesszük a kérdést: Mit keresünk mi itt? :D

Visszaszámlálás. Kezdünk.

Ismerős kérdések. Egy ponton inkább leguggolok, izzadt tenyérrel töltöm ki a tesztet. Három kérdésnél segítséget kérek, de viszonylag gyorsan végzek – hat hibával. Nem is rossz. A legkomolyabb terepszerkósnak még segítettem is.

Óriási teher esik le a vállamról. Aláírom a jelenléti ívet, megkérdezem, hogy kapunk-e oklevelet. Azt mondják: hogyne. (Amúgy nem szoktak, de nekünk nyomtattak.)

Szóval: hivatalosan is horgász lettem.

Hazaérve, jó horgász módjára, bontok egy sört. A szememben pedig ott ül egy kisírhatatlan könnyhártya.

Zsolti mennyire büszke lenne rám..

Csodásan sütött a nap. Zenét hallgatva, csukott szemmel sétáltam végig a sétányon, a Műcsarnok felé. A Dózsa György úton az autók torlódtak, de engem egyáltalán nem érdekelt, ki hová siet – mintha nem is lettem volna része a város zajának. Csak egyetlen mondat csengett a fülemben, az idős úrtól: "Meg kell néznie a kiállítást."

Nem is tudom, voltam-e valaha egyedül kiállításon. Lenyűgöző élmény volt. Peter Lindbergh képei különös vibrálással töltötték meg a teret – elkapott pillanatai megfoghatatlan, szinte álomszerű hangulatokat idéztek. Igaza volt. Nagyon tetszett.

Tegnap sokáig dolgoztam, ma pedig megengedtem magamnak, hogy ne rohanjak időre, mivel már rengeteg túlórám összegyűlt. Ennek ellenére a megszokott időben ébredek. A napi rutin olyan mélyen beállt, hogy a testem és az elmém már nem tud igazán ellazulni. Kedden hamar végeztem, és azon kaptam magam, hogy ismét beleugrottam a mókuskerékbe. Nagyon érdekes, mikor melyik „kerékbe” kerülök. Van, hogy pörög, rohanok egyik programból a másikba, és van, amikor az egész nap egykedvűen telik el, mintha csak folytatnám a megszokott rutint. Most azonban kiléptem mindkettőből, és a városi könyvtárba vezetett az utam. Már régóta írom a listát azokról a könyvekről, amiket szeretnék elolvasni. Kikölcsönöztem Weöres Sándor A teljesség felé című könyvét és Nádas Péter Évkönyv című művét. Az utóbbit kezdtem el olvasni, és már a borítóján lévő szövegből éreztem, hogy ez igazán nekem szól.

„Ami nem történik meg, bár, elvileg megtörténhetne, nem feltétlenül úgy jelentkezik, mint valamilyen lehetséges történés hiánya, hiszen következményeiben épp olyan végleges vagy erős lehet, mint mindaz, ami megtörténik. Ha nem így lenne, akkor a történés hiánya történik meg. Vagy fordítva is gondolkodhatunk a dolog felől: amikor úgy érezzük, hogy most pedig valami egészen kivételes történik velünk, csak éppen nem értjük, hogy miért, miért éppen most, miért nem mással, miért éppen velem, akkor talán olyan történések hatása alatt állunk, amelyeknek se a szereplőit, se az őket mozgató erőket nem ismerjük, holott ezek az idegen erők bennünk éreztetik a hatásukat, tehát megtörténnek.”

Letehetetlen könyv. Olyan gondolatokat fejteget, amikről eddig azt hittem, csak a fejemben pörögnek. Azokat a találkozásokat is elemzi, amelyek mellett elmegyünk, még ha érezzük is, hogy éppen az volt az. Utólag pedig bánjuk, hogy nem léptünk akkor, hogy nem közelítettük meg azt az embert vagy nem cselekedtünk másként. A furcsa világomban én ezeket a határokat rendre átlépem.

Lehet, hogy vidéki mivoltomból fakad ez, hiszen rengeteg olyan „barátom” lett, akikkel csak a buszmegállóban találkoztam, fiataloktól idősekig, akikkel nap mint nap ugyanabban az időben vártuk a járatot, és egyszerűen szóba elegyedtünk. Rengeteg történet, kedves gesztus övezte azokat a beszélgetéseket. Soha nem felejtem el, amikor az Árpád hídon, a régi váróteremben, nem is tudom, milyen fűtőtestek mellett ültem, amikor egy öreg úrral összemosolyogtunk, és ő engedélyt kért, hogy leülhessen mellém. Olyan sokáig beszélgettünk, hogy három menetrend szerinti járatot is elengedtem, miközben ő mesélte, mit élt át a Don-kanyarban. Soha többet nem láttam, de azóta is a szívemben őrzöm a beszélgetésünket.

Ma a múzeum aulájában álltam, segítettem útba igazítani a Marketing Szövetség érkező tagjait, akik tárlatvezetésre jöttek. Az igaz, hogy ismét sikerült egy igazán szokatlan sárga zakót vennem, aminek a szabása és anyaga teljesen érthetetlen, de épp ettől olyan különleges. Ahogy ott állok egykedvűen, egyszer csak egy idősebb, jól öltözött úr lép be az aulába, és megáll velem szemben. Meredten nézünk egymásra. Talán az én öltözékemet csodálta, de nem mondott semmit, csak odalépett hozzám, és elővett egy prospektust a nyakában lógó táskájából, amiben csodás fekete-fehér fotók voltak Többek között Kate Moss fiatal korából. Egyből felkeltette a figyelmemet, mert több ismert arcot is láttam rajta. Felszólított, hogy mindenképp menjek el megnézni a fotókiállítást a Műcsarnokba. Kérdően ránéztem, hogy honnan tudta, hogy engem ez érdekelni fog? Erre csak annyit mondott, hogy „csak magára kellett néznem”. És tényleg. Holnap elmegyek megnézni. Hálás vagyok neki az ajánlásér. Szóval talán pont valami ilyesmiről szól a könyv is és az élet is.

Ma van Zsolti névnapja sírdogálva megittam egy üveges Stellát rá gondolva. Rettentően hiányzik!

Ma végre elérkezett a jól megérdemelt home office. Szokásos rutin: torna, mantrázás, majd a kávézás közben a melegágy spriccelése. Ezek a pillanatok azok, amiktől azt érzem, hogy élek. Tikiket is kiengedtem. Szeretem őket nézni, ahogy megbeszélik, ki mit álmodott, és közben csipegetnek.

Gondoltam egyet, és elindultam gyalog a kedvenc hentesemhez, mert kitaláltam, hogy csinálok valami egyszerű tepsis ételt ebédre. A szomszéd Aliz tányérját is vissza kéne adnom, de azt üresen nem lehet. Vettem neki a hamisítatlan érdi tepertőből. Pékség, zöldséges... és végre tejbolt. Rákívántam az aludttejre. Zsolti csinált utoljára. Mindenki rohant munkába hétkor, én meg a nappal szemben, becsukott szemmel sétáltam a portékámmal. Itthon végre befűtöttem a kis kályhába. Jó volt itthon lenni.

Egyik pillanatról a másikra belém nyilallt az a bizonytalan érzés a hagyatékkal kapcsolatban, illetve azzal, hogy mi az utam, mi vár rám. Ragaszkodom a házhoz, nem szeretném, ha Zsolti emlékét itt kéne hagynom. Még nem! Nem tartok ott egyszerűen. Furcsa kettős érzés van bennem, mert néha menekülnék, de amikor itthon vagyok, érzem azt a gondviselést, amivel a szívemet és a házat is megtöltötte. Nem hagy nyugodni.

Felhívtam az önkormányzatot és végül a közjegyzőt is. Mindent megbeszéltünk, mindent tudok. Annak ellenére, hogy a legtöbb beszélgetést azzal kezdik, hogy nekem nem adhatnak felvilágosítást, egyszer csak azon kapják magukat, hogy ki is kottyantották, sőt le is írják. Picit megnyugszom, de rengeteg energiát vesz ki belőlem, hogy olyan eszközökhöz kell folyamodnom a nővére negatív ráutaló magatartása miatt, ami egyszerűen nincs az eszköztáramban. Nagyon szomorú vagyok tőle. De ugyanakkor dühös is. Sarokba vagyok szorítva, és elképesztően méltatlannak tartom a helyzetet. Hogy jön ő ahhoz, hogy egyáltalán vagyonszerzés céljából bemocskolja Zsolti emlékét és valószínűleg az akaratát?

Nem ő volt ott, amikor a csecsemőmirigy-műtét után hat óra elteltével megcsörrent a telefon, és az orvos azt mondta, hogy sajnos akkora volt a daganat, hogy a fél tüdejét el kellett távolítani. Nem őt hívta fel két nap múlva a szerelme üvöltve, levegő után kapkodva, hogy "élek!" Nem ő altatta a mellkasán hetekig, mint egy kisbabát, amíg normalizálódott a pulzusa. Nem ő sírt vele egymás nyakába borulva, amikor egyszerűen nem javult az állapota... Hogy veszi a bátorságot, hogy egyáltalán azt gondolja, hogy neki itt jár valami? Milyen alapon, amikor Zsolti kb. ennek a háznak a felújításába betegedett bele? Már csak az emléke miatt is elmegyek a falig és küzdeni fogok érte.

Olyannyira traumatizált állapotba kerülök, hogy az agyam leoldjon, egy teljesen ambivalens dolog jár az eszemben. Thessalonikiből hazafelé a reptéren már elcsigázottan, négy óra várakozás után álltunk sorba a check-in-nél, amikor megakadt a szemem egy férfin. Kérdezem a lányokat: "figyeljetek már, az a csávó nem valami barkácsműsort vezetett?" Nézik, de senkinek nem rémlik. Nagyon távol állt tőlem egy barátjával és annak barátnőjével, de azon kapom magam, hogy amikor elkalandozik a tekintetem, folyton megakad rajta a szemem. Továbbra sem ugrik be senkinek semmi róla. Majd Andi mondja, hogy "várj már! Idefelé mellé szólt a jegyem, de ti elrángattatok mellőle, hogy előrébb van hely." Mindegy, el is engedtem a témát, indulás haza.

Aztán ahogy mentünk az autóhoz, ismét beléjük botlottunk. Magamban mondtam is, "na, ezek megint itt vannak," de haladtunk tovább. Az autóhoz érve Szilvi beült és elkezdett röhögni: "Marcsiiii, te egy kalapácsot tartasz hátul az ülésen, mi a francnak?" Felvilágosítottam, hogy volt, amikor befogott a fékem, és a szerelő megmutatta, hogyan tudom visszaütni. Elárulom, sosem sikerült még, de mindig megállt valaki, akinek viszont igen.

Szóval ez a sztori futott a fejemben, amíg egy barátnőm bemondta a megfejtést: "Álomépítők." Ó baszki, tényleg! Persze minden fórumon elkezdtem kutatni, sehol nem találtam. Egy-két riportot viszont igen. Kiderült, hogy jelenleg az RTL-nél az "Autogram" című műsor egyik műsorvezetője. Hát jó... Aztán felpillantottam a hűtőre, ahol egy képeslap volt kitéve, amit még a British Múzeumban vettem. Felvillanó villanykörte a fej felett. RTL ott van kb. az út túloldalán... írok neki.

"Szia! Thessaloniki reptér óta azon gondolkodom, ki lehettél. Egy nap kellett, mire rájöttem. Szívesen halásznék, vadásznék veled. Nekem van három tyúkom és egy kakasom, kihajtott a tépősalátám, abból talán összehozhatnánk valamit. Jelenleg egy tojásos nokedlit tudok produkálni."

Holnap kézbesítem is. Talán bolondnak fog nézni, de nem érdekel. Én ilyen vagyok. Páran azt mondták, hogy emberek ilyet nem csinálnak. Anyukám szerint emberek olyan ruhákban sem járnak mint én, aztán tessék! Maximum kacag rajta egy nagyot és a képeslap is beteljesíti célját, életre kel.

Fáradtan átmegyek a szomszédba, viszem a tányért tepertővel és tíz házi tojással. Aliz nagyon örül, be is invitál. Iszunk egy whiskey-t, felezünk egy sört.
Leülünk a konyhába, ahol olyan piros műbőr sarokülő van mint gyerekkoromban kb. mindenkinek. Egy éve halt meg a párja, akivel 20 évig voltak együtt. Feri bácsi az érdi sportközpont elnöke volt. Akkor találkoztak, amikor mindketten megözvegyültek. Sosem költöztek össze, ők már csak a boldog szabadidő eltöltésére szánt időben találkoztak. Bejárták a fél világot, meccsekre jártak nagyon éltek. Meg is vitatjuk, hogy mennyire keveseknek adatik meg az, hogy új életet kezdhet az élete egy olyan szakaszában, amikor a gyerekek felnőttek, nincs az a mókuskerék és egymásnak/egymásért élhetnek. Teljesen átérzem. Sztorizik még a gyerekkoráról, Fadgyas Imréről, akié a mi házunk volt korábban. Nem is tudtam, hogy a Honvéd Központi Művész Együttesének Népi Zenekarának volt szólóénekese.

Azt is megtudom, hogy a házunkat, ahogy a környékbeli házakat is egy akkori sztárépítész tervezte, sajnos a nevére nem emlékezett. Mondtam, hogy azért egy koszorút tehetett volna. Röhögünk. 72 éves, de legalább olyan laza mint anyukám, jó hozzá néha átmenni. Kicsit olyan mintha hazamennék.

Azt hittem, sikerült elég erősen elrugaszkodnom az örvény mélyéről. De újra visszarántott. Mindig reménykedem, hogy jobb lesz. Sok idő eltelt, mégis most kezdem igazán megérteni, miért mondják, hogy a gyász mindenkinek más, de az egy év szinte biztos mérföldkő.

Kezd tavaszodni, a levegőben is érzem. Nézem az éledező kertet, és valami mély szomorúság nehezedik rám. Zsolti ilyenkor már izgatottan böngészte a vetőmagkülönlegességeket. Nálam is gyűlnek a kis csomagok, de ahogy rájuk nézek, elönt a szomorúság. Nem akarok egyedül várni a csodára. Megint elfáradtam.

Sokan mondják, milyen erős vagyok. De senki sem tudja, mi zajlik bennem. Talán sosem tudták, talán én sem mutattam. Vagy lehet, hogy magam sem értem teljesen. Néha megijeszt, amit teszek vagy gondolok.

Várom a pénteki hangtálazást, kapaszkodom a márciusi thesszaloniki utazás reményébe. De leginkább azt várom, hogy teljen az idő. Hogy a fájdalom lassan csillapodjon.

Még mindig nem sikerült teljesen felépülnöm. Rég volt már olyan karácsonyom, amikor az egészségi állapotom akadályozta meg, hogy a dolgok a terv szerint haladjanak. Elfogadom. Nem akarok mindent túlkontrollálni. Mégis, az elvárások továbbra is nyomnak, és ennek eleget kell tennem. Furcsa érzés. Az elmúlt két hétben sokat voltam egyedül, és kénytelen voltam átgondolni, ki is vagyok valójában, és mit szeretnék.

A Parthenopé – Nápoly szépe című film mélyen megérintett. Arra vágyom, hogy megéljem a mindennapok apró csodáit, magyarázkodás és kényszer nélkül. Szeretném ezt valakivel, akivel kölcsönösen támogatjuk egymást, anélkül, hogy tetteimet megkérdőjelezném – vagy mások tennék azt. Továbbra sem érdekel, hogy a külvilág mit vár tőlem. Nem leszek 50 kilós, és nem fogok egy „újgazdag lányka” képébe illeszkedni, aki csak arra ügyel, mit mutat kifelé. Az élet napos oldalán szeretnék maradni.

Elképesztően hiányzik Zsolti, akivel mindez olyan természetesen ment. Szinte szavak nélkül tudtuk egymás rezdüléseiből, mikor mit kell tennünk. Hiányzik az a harmónia, amit együtt teremtettünk.

2025... Csak túlélni próbálom ezt az évet is. Mintha egy csúzdáról lefelé csúszva érkeznék, fogalmam sincs, mi vár rám. Talán nem is várok semmit. De azért elkezdek tervezni.

Hajnal van. Fél négy óta ébren vagyok, és két napja el vagyok némítva. Soha életemben nem ment el a hangom. Furcsa, szinte szimbolikus ez az elhallgattatott állapot. Holnap szenteste, és erőtlenül próbálom összeszedni, mi maradt még elintézetlenül. Az elmúlt két hét feszített tempója után képtelen vagyok lelazulni. Minden reggel az az érzés riaszt, hogy valamilyen rendezvény vár rám, és még rengeteg teendő tornyosul előttem.A legviccesebb az egészben, hogy csak suttogva tudok megszólalni – és mintha ez valami láthatatlan jelet adna, mindenki suttogva válaszol.

Az érzelmi hullámvasút, amelyen az elmúlt hetekben utaztam, nem enged nyugodni. Folyton azon gondolkodom, mikor érkezik el az a pont, amikor az ember tovább tud lépni. Ki dönti ezt el? Ki mondja meg? És ha nem mondják meg, csak valami belső késztetés visz előre, akkor vajon mások elítélnek majd érte? Megvetnek, mert nem látják, honnan jövök és min mentem keresztül? Közben pedig ez az én életem. De akkor is ott a kérdés: lehetek boldog? Illik az nekem most, egyáltalán van rá jogom? Én, aki zsigerből életigenlő vagyok, most elbizonytalanodom.

Van egy udvarlóm. Figyelmesen és óvatosan közeledik felém, és ez jól esik. Mégis furcsa érzés. Sírok, sokat sírok, de közben boldog is vagyok. A szívem egyik sarka mindig Zsoltié marad. Az a hely, amelyet ő betöltött, érintetlen marad. Féltve őrzöm minden közös emlékünket, nincs nap, hogy ne idézném fel őt.

A napokban furcsa találkozások találtak rám. Egy volt kollégám, Péter, hívott fel, hogy meglátogatna. Együtt kávéztunk a múzeumban, és kérdezte, mi történt velem az elmúlt években. Zsolti hogy van? Abban a pillanatban elsírtam magam. Gyengéden átölelt, majd mesélni kezdett a nővéréről, aki Dániában élt, és akit méhnyakrákkal diagnosztizáltak. A férje két évig ápolta teljes odaadással, de a nő végül feladta a küzdelmet. Egy hónappal a halála után a férj írt Péternek egy levelet. Bevallotta, hogy találkozott valakivel, és tervezik az összeköltözést. Mikor Péter ezt elmondta, rögtön azt kérdeztem, mi volt a reakciója.

„Nagyon dühös lettem” – mondta. „Hogy lehet ilyen tapintatlan, hiszen még friss az élmény?” Aztán pár nap alatt lecsendesedett benne a harag, és feltette magának a kérdést: „Mégis, mi lenne a jogos elvárás egy férfival szemben, aki szívvel-lélekkel mindent megtett a feleségéért? Miért kéne neki a fájdalomba temetkeznie?” Végül válaszolt a levélre: megköszönte, hogy a férj az utolsó pillanatig szerette és támogatta a nővérét, és sok boldogságot kívánt neki.

Ez a történet olyan mélyen érintett, hogy talán még sosem sírtam így. Péter hozzáfűzte: „Respect. Te is mindent megtettél, ami tőled tellett.”

A gyász és a remény üzenetei

A találkozások után még egy váratlan esemény történt. Tündivel beszéltem hosszú idő után, és egyszer csak azt mondta: „Zsolti üzent neked.” Megdöbbentem. Hogyhogy? Mesélte, hogy egy éjszaka arra ébredt, hogy Zsolti a fülébe súgja:

12.09.
Tedd meg és jobb lesz.
Hidd el, én elhiszem.
Vállald fel és megoldódik.
Ne félj, meg lesz.

Tündi gyorsan papírra vetette az üzenetet. Mikor megosztotta velem, egyszerre sírtunk. De nem tudtam neki elmondani, mit jelent nekem ez az üzenet.

Egy másik írás is megérintett a minap. Egy nő az apja elvesztéséről írt:

Sokszor nem az évfordulók, a születésnap vagy a karácsony az, amikor fáj az emlékezés, hanem néha rosszabb, ha az utcán annyit hallok, hogy egy gyerek megszólítja az apukáját, vagy egy apa szólítja meg a kislányát az úton, mert tudom, hogy erre nekem már soha többet nem lesz lehetőségem. A legfontosabb, amit a gyászról az elmúlt időszakban tanultam, az, hogy egy rendkívül magányos folyamat.

Ez annyira igaz. A legváratlanabb pillanatokban talál rám a fájdalom, és mégis, valahogy mindig velem marad.

Karácsonyi készülődés Zsolti emlékére

Idén karácsonykor megyek Zsolti családjához. Hiányoznak, de félek is. Nem tudom, hogy fogjuk Zsolti nélkül végigcsinálni. Tervezem, hogy megsütöm a sajtos rudat, amit mindig ő készített. Biztos vagyok benne, hogy ezt szeretné.

Januárban elbúcsúzom Nagykörűtől. Talán az is egy lépés lesz az úton. Talán egy lépés előre, Zsolti szeretetének és emlékének őrzésével.

Tegnap, miután céltalan bolyongás után hazaestem, végre főztem. A baráti körtelefonok, illetve egy meg nem értett, furcsa és lezáratlan üzenetváltás után valahogy kibillenten ébredtem. Ráfoghatnám a nyirkos, ködös, esős időre, de igazából ez a melankólia még jól is esett.

Egész úton azon gondolkodtam, miért nem képesek az emberek kimondani, amit igazából gondolnak vagy éreznek (vagy éppen nem éreznek). Mi ebben a nehéz? Egyszerűen nem hagyott nyugodni. Gyermeki őszinteséggel a végére akartam járni, mert amíg valamit nem értek, addig nem tudok túllépni rajta. Iszonyú sok energiát emészt fel, ha az ügyet magamban boncolgatom. Eldöntöttem, hogy ezt most lezárom egyszer s mindenkorra. És láss csodát: megkönnyebbültem. Végre értettem.

Ezután, mintha valami nagy bölcs tanácsadó lennék, két válságban lévő barátnőm életét is sikeresen felbolygattam. Arra bíztattam őket, hogy hagyják abba azt, hogy vajon mit gondolhat a másik: ha ezt írom, mit szól? Ha azt írom, akkor vajon mit gondol? Tök egyszerű: te mit akarsz? Ha tisztázod, hogy a másik igényeivel ez egyezik-e, nincs is ebben több. Ahogy Samantha mondta a Szex és New York egyik epizódjában: Tök egyszerű, nincs ezen mit megfejteni. Egyszerűen nem jössz be neki. Miközben ez eszembe jutott, megnéztem pár részletet Samantha aranyköpéseiből, és annyit kacagtam. Imádom az egyszerű, szexcentrikus hozzáállását. Tényleg igaza van: nem kell túlgondolni.

Ahogy suhantam a munkába a metrón, kedvem lett volna belekarolni az arctalan mellettem ülő pufikabátos emberbe, és csak úgy, a vállára hajtott fejjel utazni a Keletiig. Biztos nézett volna nagyot. Amikor beértem a munkahelyemre, az egyik kolléganőm mondta is, hogy ha rám néz, mindig az jut eszébe, hogy megölelne. Aztán ez a nap folyamán tényleg meg is történt, mert kinevezték osztályvezetőnek. Gyorsan kiugrottam neki egy csokor virágért, és volt nagy ölelkezés.

Délután még volt egy antrém: szerveztem egy turisztikai konferenciát, ahol a főszervező mindenképp szeretett volna találkozni velem. Semmi kedvem nem volt átmenni, mert sütizés volt betervezve egy volt kolléganőmmel. Mindegy, gondoltam, átbattyogok, mert a főigazgató is megkért, mivel őt meg a Balatoni Turisztikai atyaúristen hívta tárlatvezetésre. Ahogy sétálok át, egy ember próbál útbaigazítást kérni, hogy merre van az esemény. Félvállról odaszólok, hogy jöjjön, én is épp oda tartok. Valami frappáns, vicces mondattal lép mellém, és elindulunk nevetgélve. A lépcső közepén tartunk, amikor bemutatkozom. Kiderül, hogy ő az említett atyaúristen, akit odaát várnak. Ez annyira tipikus. Mindegy, nem csinálok belőle ügyet, tovább poénkodunk.

Amikor átérünk, az igazgató úr ott ül, a telefonját nyomkodva. Felnéz, elkerekedett szemekkel néz ránk, hogy én mit keresek ott azzal az emberrel. Kajánul mosolyog – mindig megszivat az ilyen helyzetekben. Próbálom jelezni, hogy én akkor mennék is dolgomra. Erre mondja, hogy nem, nem: jössz szépen be a konferenciára. Elkezd egy beszédet, majd pár mondattal később rám mutat, hogy engem keressenek rendezvénytér-bérléssel kapcsolatban. Negyven ember megfordul, és meredten néz. Finoman intek. Lajos, az igazgató, látom, hogy alig bírja ki röhögés nélkül. Tudja, hogy utálom, ha elpirulok. Persze, amikor lejön a színpadról, megérinti a vállam, és odasúgja: Na, jó voltam? Én csak annyit kérdezek: Akkor én most elmehetek?

Az Octogonra érve még volt egy csomó időm, ezért bementem az Írók boltjába. Minden év végén ott veszem meg a kedvenc BomoArt falinaptáramat. Belépve nagyon jó zene fogadott, és maradtam egy kicsit. Olvasgattam, hallgattam a galérián zajló könyvbemutatót. Valahogy mostanában furcsa flash-jeim vannak. Aztán sietnem kellett, nehogy elkéssek.

Határozottan elindultam a Király utca irányába, sapkában és kapucniban, mert szitált az eső. Persze a magabiztos indulásom a totál ellenkező irányba vezetett. Lili már írt, hogy megérkezett. A Béke Hotel Zsolnay Kávéháza annyira elvarázsolt egyszer egy sajtótájékoztatón, hogy nagyon vágytam vissza. Fenséges kávét ittunk Zsolnay porcelánban szervírozva, mennyei tejszínhabbal (imádom), és olyan süteményt ettünk, aminek nincs párja. Egy éve nem találkoztunk, de pillanatok alatt olyan mély beszélgetésben voltunk, ami csak rólunk szólt. Nem arról, hogy Julika mit mondott, vagy hogy emlékszel, amikor… – hanem mi ketten, a jelenben. Nem sok emberrel lehet így beszélgetni.

Nevettünk az élet nagy dolgain és bénaságain, és egyszerűen egy csomó kérdésre megtaláltuk a választ. A mai nap tanulsága: őszintének kell lennünk önmagunkkal és másokkal szemben is. Tök egyszerű a képlet. Nem szabad áltatni senkit, és egy fiókban tartani, amit csak akkor húzunk elő, ha kedvünk van. Ez nem fair.

A vonaton hazafelé egy idős úr mellé ültem. Akaratlanul végighallgattam a telefonbeszélgetését. Valószínűleg egy olyan hölggyel beszélt, akivel nemrég ismerkedett meg. Őszintén és szépen udvarolt neki, és közben olyan jóízűeket nevettek, hogy öröm volt hallgatni. Magamban meg is állapítottam: ez az. Nincs min gondolkodni. A jó dolgok maguktól történnek. Nincs kérdés és mellébeszélés. Egyszerűen megtörténnek.

Egyszerűen nem csillapodik a hiánya; napok óta minden apróságra elsírom magam. A minap egy marcipánszív látványa tört össze, ma pedig egy váratlanul felbukkanó kedves üzenet, amiben megvette az éves megyei matricámat meglepetésből. Minden este nehezebb, egyre erőtlenebb vagyok.

Persze csinálom a napi rutint, próbálok mindent kézben tartani: az elromlott dolgokat megjavítani, a helyzet magaslatán maradni. Például 150 cm-es fénycsövet rendelni a csomagautomatába… és még egy ilyenen is elsírom magam. Vagy amikor látom, hogy valakit várnak a vasútállomáson járó motorral, csak bepattan, és már viszik is haza a családi fészekbe. Engem senki nem vár. Nincs, aki átöleljen, amikor hazaérek. Egyszerűen nem látom, mi lesz a kivezető út.

Mindenki mondja, hogy majd az idő… nagy lófaszt segít az idő. Nagyon hiányzik. Nincs az a program, ami elterelné a figyelmemet.

Ma a mozi előtt megvettem egy zacskós karamellás csokit, olyasmit, amit ő szeretett. Amúgy én nem is igazán szeretem a karamellát. A pénztáros kislány odasúgta a másiknak, hogy „ezt én is meg szeretném kóstolni, biztos nagyon finom.” Kifizettem, és a kígyózó sorral mögöttem rájuk néztem, kibontottam a zacskót, és megkínáltam őket. Legalább nekik legyen jó, gondoltam.