Még mindig nem sikerült teljesen felépülnöm. Rég volt már olyan karácsonyom, amikor az egészségi állapotom akadályozta meg, hogy a dolgok a terv szerint haladjanak. Elfogadom. Nem akarok mindent túlkontrollálni. Mégis, az elvárások továbbra is nyomnak, és ennek eleget kell tennem. Furcsa érzés. Az elmúlt két hétben sokat voltam egyedül, és kénytelen voltam átgondolni, ki is vagyok valójában, és mit szeretnék.

A Parthenopé – Nápoly szépe című film mélyen megérintett. Arra vágyom, hogy megéljem a mindennapok apró csodáit, magyarázkodás és kényszer nélkül. Szeretném ezt valakivel, akivel kölcsönösen támogatjuk egymást, anélkül, hogy tetteimet megkérdőjelezném – vagy mások tennék azt. Továbbra sem érdekel, hogy a külvilág mit vár tőlem. Nem leszek 50 kilós, és nem fogok egy „újgazdag lányka” képébe illeszkedni, aki csak arra ügyel, mit mutat kifelé. Az élet napos oldalán szeretnék maradni.

Elképesztően hiányzik Zsolti, akivel mindez olyan természetesen ment. Szinte szavak nélkül tudtuk egymás rezdüléseiből, mikor mit kell tennünk. Hiányzik az a harmónia, amit együtt teremtettünk.

2025... Csak túlélni próbálom ezt az évet is. Mintha egy csúzdáról lefelé csúszva érkeznék, fogalmam sincs, mi vár rám. Talán nem is várok semmit. De azért elkezdek tervezni.