Ha nem lennék már így is darabokra törve, gondoltam, egy thai masszázzsal feltehetnénk az i-re a pontot. Vikinek még tavaly januárban vettem szülinapjára, amit most használtunk fel. Mindkettőnkre ráfért. Páros kabinban voltunk, együtt nyögtünk, miközben az összes fájdalmunkat kitaposták belőlünk. Utána ettünk egy hatalmas fagyit, és közben Viki mesélt a társkeresős kalandjairól. Kértem, hogy mutassa már meg, mi a felhozatal – hatalmasakat nevettünk a fotókon. Ha valaha nekem is ilyen módszerhez kellene folyamodnom, inkább maradnék magányomban a kis tikikkel.

Az elmúlt hét eseményei teljesen kimerítettek. Aludtam gyerekágyban a főigazgatónál, álltam sorban gyalog a Mekdrive-ban egy óriási pink bőrönddel, majd egy drum and bass buli előtt szunyókáltam, hogy bírjam a hajnalozást. Táncoltam reggelig, aztán madárfütty kíséretében egy veterán Nissan Sunny-val robogtam haza. Aludtam egy ablaktalan cellában Londonban, rengeteget gyalogoltam, nevettem és sok sört ittam. Anyukáméknál már megtartottunk egy előkarácsonyt is.

A lassan 70 éves anyukám örült a hónak. Miközben apámat masszíroztam, a fülébe dugtam az AirPods-ot, és most arra vágyik. Persze anyu rögtön mondta neki:
– Ne szórakozz már, épp szürkehályog-műtétre mész, látni se fogsz, aztán majd zenével a füledben mászkálsz az udvaron? Te hülye vagy! :D

Egy hét után újra itthon. Ma este frissen mosott ágyneműben fogok aludni, és reggel frissen darált olasz kávét iszom, szigorúan kotyogósban lefőzve. Jó itthon… És mégsem. Hiába megyek, menekülök, mindig ugyanoda jutok. Amikor hazaérek, minden alkalommal zokogásban török ki. Még mindig képtelen vagyok kontrollálni az érzelmi kitöréseimet.

Amint Londonból hazaértem, az első dolgom az volt, hogy megnézzem: ugye nem merült le a telefonja? Abszurd módon még mindig figyelem. Nem hív, és én sem tudom elérni őt. De legalább így, valahogyan, még velem van. Nem tudom a PIN-kódját, de életben akarom tartani a telefonját, ha már őt nem tudtam...