Rengeteg minden történt mostanában, el is kezdtem leírni őket, de valahogy nem is ezek számítanak igazán. Minden nap tudok örülni az apró dolgoknak, de mégis, mélyen belül rettentő szomorú és céltalan vagyok. Ma például rám dudáltak, és nagyon rosszul esett. Nem értem, miért sietnek ennyire az emberek. Én a saját tempómban érzem, mikor biztonságos kikanyarodni. Egyszerűen nem értem ezt a világot, és dühös is vagyok rá.

Valahogy így érzem magam: Hardfloor – Acperience.

Ma a dugóban ülve eszembe jutott az a vak roma lány, akivel nap mint nap együtt ültünk az intenzív osztály várójában. Egyik nap késve, zokogva érkezett meg. Odaültem mellé, és elkezdtünk beszélgetni. Szegény a kórház udvarán bolyongott, és senki nem segített neki megtalálni a bejáratot. Kétségbeesett, hogy le fogja késni a látogatási időt. Szívszorító volt hallani, ahogy mesélte, hogy minden nap kétszer taxival jön, hogy meglátogassa a szerelmét, aki 21 évesen olyan súlyos tüdőgyulladással feküdt bent, hogy leállt az egyik veséje, és kómába esett.

Egyik alkalommal egy cetlit nyomtak a kezébe a nővérek, amin az állt, mit kell behoznia a kórházba. Elcsukló hangon mondta, hogy nem tudja elolvasni. Erre csak annyit mondtak neki, hogy majd a DM-ben segítenek. Ezt hallva elkértem tőle a papírt, és felajánlottam, hogy majd én beszerzem neki. Másnap nem jött, de odaadtam a nővéreknek.

Ki szerette volna fizetni, de nem engedtem. Mondtam, hogy szívesen tettem, nekem ez belefér, hiszen ő már így is rengeteget költ taxira. Megkérdeztem, hol lakik, és kiderült, hogy a Budafoki úton, ami nekem is útba esik (bár ha nem esett volna, akkor is hazavittem volna). El sem akarta hinni, csak azt ismételgette, hogy ilyen jó emberek már nem léteznek a mai világban.

Amikor megadta a címét, meglepődtem, mert az egy gyártelep volt. Bekísértem, és egy festékbolt bejáratához értünk. Odaérve kinyitottam az ajtót, egy dobozokkal teli lépcsőház tárult elém. A szívem összeszorult. Megköszönte a fuvart, és felszaladt a lépcsőn. Soha többet nem láttam.

Azóta velem akkorát fordult a világ, hogy egyszerűen nem tudom elfogadni a figyelmetlenséget, a türelmetlenséget és az ingerültséget. A világ nem arról szól, hogy már reggel 8-kor padlógázzal nyomuljunk, és mindenkit leszorítsunk az útról. Néha meg kell állni, lassítani, és észrevenni, mi az, ami valóban számít. Ha arra járok, gyakran eszembe jut, és az a jelentéktelen festékbolt azóta nekem egy szerelmi fészket idéz.

A héten hagytam, hogy mások alakítsák a programjaimat, de ma így pénteken visszatekintve elmondhatom, hogy oké, ezt is kipipáltuk, és jól megjegyzem: soha többet! Elég volt ebből a féktelenségből. Bár keményen feszegettem a határokat, le tudom vonni a tanulságokat is. Ahogy egy barátnőm mindig mondta: mindenre van megoldás, az a lényeg, hogy úgy kell csinálni, ahogy még nem próbáltad.

Szóval, voltam futni, annak ellenére, hogy éles hideg szél fújt, és legszívesebben egy meleg kádfürdőbe menekültem volna. Aztán szerdán ott voltam a TEXT – Kísérleti textilművészet Velemből és a Sárospataki Képtár gyűjteményéből c. kiállításmegnyitón. Az volt az a pillanat, amikor ott állva a sok érdeklődő tekintetű ember között azon gondolkodtam, hogy én mi az Istent keresek itt? Mit lehet ennyit beszélni egy patakban ázott szövetről, ami mint egy fosszília ki van feszítve egy nylonra? A végére csak körvonalazódott bennem, hogy az alkotók elég elborultak. Ugyanakkor irigylésre méltó, hogy ennyire el tudnak mélyülni egy anyagban. Tisztelettel végigálltam, de borzalmas volt a terem akusztikája. Miközben a kurátorok beszéltek, én azon tűnődtem, hogy a nő vajon terhes, vagy nemrég szült, vagy mit gondolt, amikor ezt a ruhát választotta. Szóval egy szeletkéje sem jött át annak, amit közvetítettek.

De legalább a kiállítás miatt útba ejthettem a Fiókot, és megvettem a hőn áhított teknőcmintás Izipizi kékfényszűrős szemüvegemet. Átfagyva értem haza, begyújtottam a kiskályhába, és ez volt a nap fénypontja. Imádom a hideg őszi estéket, amikor lehet tüzeskedni. Aznap először időben feküdtem le. Holnap pedig Klippszemlére megyek Solange-zsal, ami szeptemberben még jó ötletnek tűnt, de most már ugyanaz az érzés fog el, mint a kiállítás kapcsán. Eldöntöm, hogy kocsival megyek, de aztán napközben persze hangulatba kerülök, és inkább a kisföldalattit választom. Már csak Solange miatt is, aki ritkán rúg ki a hámból, és nem akarom kedvét szegni. Úgyhogy majd iszunk egy-két sört.

Ma megkaptam a hajnali klipforgatásos ügyeletem díját, és úgy vagyok vele, hogy amit éjszaka szereztem, azt éjszaka is költöm el... mondjuk taxira. Megérkezve az Akváriumba, egyáltalán nem számítottam arra a tömegre, ami ott fogadott. Tegnap még 100 darab early bird jegyet tettek ki, azt hittem, pár arc lézeng majd, de nem bántam volna.

Ahogy lemegyünk a tömegbe, olyan érzésem van, mintha egy gyűjtőtégelyben lennék, ahol összegyűjtötték a város összes fiatal bajszos emberét, akik szüleik levetett bőrkabátjában és oldschool cuccaiban feszítenek. Volt itt szőrmebunda, trapézfarmer volt, aki baboskendőt kötött a fejére, mint Piroska. Ohh, de jó, hogy nem most vagyok fiatal és, hogy nem kocsival jöttem, igyunk valamit!

Megint elfogott az érzés, hogy mi a jó Istent keresek itt? Aztán nézzük már meg a díjátadót, ha már itt vagyunk. Ott szembesülök azzal, hogy mekkora boomer vagyok, szinte egyik jelöltet sem ismerem, de annyira igényes zenei bejátszásokat hallok, hogy magam is meglepődöm. A tinik persze torkuk szakadtából éneklik a rövid szignálokat. Leérve összefutunk Priger Zsolttal, lejattolunk. Épp ma egyeztettem vele a Székely kiállítás technikai hátteréről és a fotózásról. Egy csomag rágót gyűröget a kezében, grimaszol, hogy milyen hangos és rossz a hangosítás. Biztos nem lenne itt, csak jelölték őt is legjobb rendezés kategóriában. Sajnos nem nyert.

Végül csak megittunk egy Unicumot, aztán a mosdóban összebarátkoztam egy lánnyal, aki mellett kezet mostam, és egyszerre néztünk a tükörbe. Mindketten megdöbbentünk, hogy nézünk ki, és elkezdtük törölgetni a szemünket, de mintha összehangoltuk volna. Aztán egymásra néztünk, és akkorát röhögtünk. Megbeszéltük, hogy megyünk gombászni, mert éppen gombaszakértői tanfolyamra jár. Amúgy a Bem mozi mellett lakik, menjünk valamikor moziba is. Solange közben egy francia pilótával okfejtett a magyar morálról, én meg csak a tyúkjaimról beszéltem. Teljesen lenyűgözte a dolog, és valahogy meghívtuk reggelizni a múzeumba, hogy majd én szervírozom a rántottát.

Valamikor hajnali 1:30 körül úgy éreztem, hogy most kell hazamenni, mert amúgy is jönnek hozzám másnap reggel 9:30-kor helyszínbejárásra. A taxis, aki hazavitt, épp a Corvinuson diplomázik, jól kiveséztük a témát, nekem is elég friss az élmény. 5:30-kor megszólalt az ébresztő, gyorsan átállítottam 6:00-ra, mert ma nem lesz sem tollászkodás, sem kávé. A szívem hevesen vert, egy jó galagonyatea majd helyrehoz. Aztán valami fura illatot éreztem... ja, eszembe jutott, hogy a mosdóban valami tinik körbefújtak parfümmel, és én is kaptam belőle a hajamra. Wáá!

Amúgy egészen jól vagyok, csak a 4 óra alvás nem volt elég. Ráadásul ma gyalog mentem a vonthoz, de jól esett. A kedvenc biztonsági őr bácsi fogadott, rám nézett és mondta: "Mi van, aranyom, ma nagyon be vagy lassulva." :) Solange is befutott, baseball sapkája mélyen a szemébe húzva, és csak mosolygunk egymásra. Megsúgom neki, hogy írjon már a pilótának, hogy eszébe ne jusson idejönni, de ha mégis megjelenik, akkor hoztam egy főtt tojást.

Egész nap csak ténfergek, de minden el van intézve. Délután egy kolléganőmtől kaptam egy vagány bokacsizmát, amit egyszerűen imádok! Atika barátom is felhívott, hogy a környéken dolgozik, de csak eszébe jutottam, nem találkozunk. Átbeszéltük, ki hogy van. Ő az, akit 10-12 éve ismertem meg a Lick the Click-en. Többen álltak ott és néztek, én meg odaszóltam, hogy Ti meg mit néztek? Akkor mentünk le először a csajokkal, mert Mheola annyit áradozott erről a buliról. A barátnőm azon az éjszakán ismerkedett meg Gremával, most februárban lesz 6 éves a kisfiuk.

A mai napig röhögünk azon, hogy akkor este nem is minket néztek, hanem a mögöttünk álló csajokat. Ritkán futunk össze már az éjszakában, megbeszéltük, hogy válogatósabbak lettünk a programokkal.

A két nap szabadság után tudom, hogy ma őrült tempóban kell visszazökkennem a munkába. Reggel, amikor kinyitom a szemem, egy megnyugtató, fiatalkori emléket idéző környezet vesz körül: a szüleimnél ébredek. Hihetetlen nyugalom árad szét bennem, mintha minden gondot és terhet félretennék. Ma ők készítik a reggeli kávémat, nem kell a megszokott reggeli rutint végigcsinálnom, minden megteremtődik körülöttem. A hálóingemet megmosolygom, hiszen anyukámtól kaptam, és olyan, mint a 80-as évek szoptatós kismamák hálóruhái: fodros mellrész, buggyos ujjak – teljesen szokatlan darab.

Mielőtt elindulok otthonról, felsejlik egy mondat az álmomban: „Milyen jó, hogy veled nem kell játszmázni.” Igen, valóban így van, elengedtem ezeket a felesleges játszmákat.

Ahogy belépek a munkahelyemre, észreveszem, hogy a nagy sietségben elhoztam apu telefonját is. Egy gyors körtelefon után az unokaöcsémmel megbeszéljük, hogy ha végzett a szentendrei albérlet lefoglalásával a barátnőjével, akkor arra kanyarodik és visszaviszi a telefont a szüleimnek. Hihetetlen, hogy az én kis „Tökim” már 19 éves, és egy olyan luxuslakást fog kibérelni, amit látva leesik az állam. Visszagondolok, hogy az én első albérletem egyetlen szoba volt a II. kerületben, bár nagyon jó helyen. A lakótársamat egy buliban ismertem meg, és amikor megláttam gumicsizmát az előszobában, azt gondoltam: „Ki az az idióta, aki gumicsizmában jön bulizni?” Természetesen ő volt az, akivel később leléptünk a buliból és elmentünk a legendás Fogasházba, ahová csak a rendőrök tudtak minket elnavigálni. Az éjszaka végén már nála voltam, és felajánlotta, hogy költözzek hozzá. Akkoriban nem voltam ennyire tudatos, az élet inkább sodort, és keményen tanított. De most büszkén nézek erre a vagány fiúra, hogy mennyire tudatosan építi fel az életét.

Anyu pogácsáját is elviszem neki, hiszen annyira izgult, hogy még reggelizni sem tudott. Ahogy átnyújtom neki, mosolyra húzódik a szája. Ez az „etetés dolog” annyira anyukámra emlékeztet, hogy látom, lassan én is olyan leszek, mint ő.

A munkahelyemen a nap fő témája a ventilálás: a kollégákat buzdítom, hogy mondják ki, mi bántja őket. Meg is teszik, és a nap végére mindenki megkönnyebbül. Reggel egy üzenetet kapok Barbitól: „Ma megyünk futni?” Azonnal rábólintok, bár délutánra egy kicsit visszakozom, de egy cetli vár az asztalomon: „Öt perc múlva öltözünk és indulunk.” Nincs menekvés, menni kell, és a futás végére úgy érzem, mintha a föld felett suhannék. Hálás is vagyok érte.

Hazaérve azonban eltűnik a könnyedség. Két napja nem voltam itthon, és a ház megint olyan lélektelennek tűnik. Támasztom a konyhapultot, és eluralkodik rajtam a szomorúság. Egy ideje nem sietek haza, pedig szeretem ezt a házat, szeretem a környéket. Megnyitom az Instagramot, és Szentesi Éva posztja az első, amit látok: a kemoterápia után csontsoványan, de mosolyogva lépdel egy vicces papucsban. Nem találom viccesnek. Azonnal sírni kezdek, mert Zsolti jut eszembe, ahogy a tüdőműtétje után csontsoványan próbál feljutni a Kékgolyó utcai klinika három lépcsőjén. Minden alkalommal, amikor láttam, hogy mekkora erőfeszítést igényel tőle ez a pár lépés, sírnom kellett volna, de sosem mutattam neki, mennyire elesettnek látom. Pedig tudta.

Szentesinek nagyon drukkolok, de látom, ahogy lassan nála is bezáródnak a kapuk, ahonnan a reménysugarak kiszűrődtek. Olyan fájdalmas látni ezt. Nem is tudom, elbírja-e a lelkem, hogy most még érte is izguljak. Az egyik kollégám egyszer azt mondta egy tetőbulin, hogy Zsolti nem fogja túlélni, ebből nincs kiút. Akkor ráüvöltöttem, hogy ilyet nem mondhat! Egy év telt el, és igaza lett.

Én soha nem mondanék ilyet senkire, mert minden gondolat, minden kimondott szó energia. De a rák és a kezelések nem válogatnak, nyomják a legkeményebb módon a szenvedtetést. Mostanában sokszor jut eszembe, hogy talán az utolsó hetében történt valami hiba a kórházban, ami Zsolti halálához vezetett. Folyton gyötör az érzés, hogy talán megmenthettem volna. De már nem tehetek semmit. Borzasztó érzés. Persze mindenki mondja, hogy emberfeletti az, amit megtettem érte...én még mindig nem vagyok erről meggyőződve.

Ezért itthon mindig számot vetek. A hétköznapjaimat telepakolom programokkal, tudok őszintén nevetni, és próbálok fent maradni a víz felszínén, mert nem engedhetem, hogy az örvény lehúzzon. Kibaszott nehéz. Talán a mindennapi apró örömök adják azt a plusz felhajtóerőt, ami segít a vízfelszínen evickélni.

Ma van a temetés napja. Teljesen összetörve ébredek, részben a tegnapi kiállításmegnyitón elfogyasztott pezsgő miatt, de leginkább az a mély szomorúság uralkodik el rajtam, ami leírhatatlan. Hiába ma van a temetés, még mindig tagadásban vagyok, majd zokogásban török ki. Félek, hogy el ne felejtsem a fotót, a zenét, és időben odaérjek. Az érzéseim kavargó örvényben sodródnak, és félek, hogy hogyan fogom ezt túlélni.

Tegnap Zsolti apukája is hívott. Azt mondta, nem tudja, hogy fogja bírni, de nem fog Ibi néni mellé állni. Hihetetlen, hogy még egy ilyen fájdalmas eseményen sem képes félretenni azt a mély gyűlöletet, amit iránta érez. Ez a fajta családi szétesettség számomra teljesen idegen. Zsolti mindig mondta, hogy amióta beléptem az életükbe, azóta más lett a család kohéziója. Valószínűleg az én pozitív hozzáállásom és nyitottságom segített ebben.Akkor előtte milyen lehetett...

Megérkezem, leparkolok a szóróparcella mellett. A szívem a torkomban dobog, könnyes szemekkel közelítek a szomszédok felé, akik már ott várakoznak egy-egy szál virággal a kezükben. Úgy emlékeztek, hogy 10 órakor kezdődik a szertartás. Bemegyek a konténerirodába megbeszélni a részleteket a kedves, mosolygós kicsit koboldra hasonlító ügyintéző bácsival. Megállapodunk, hogy mikor indítsák a zenét, és kicsit hangosabbra kérjük. Mindent felír egy sajtpapírra. Megint kapok egy emléklapot a hamvasztásról, amit csak otthon néztem meg – rajta Szőke István neve szerepel.

Az ügyintéző finoman megjegyzi, hogy ha a fiúknak szeretnék némi honoráriummal hozzájárulni a munkájukhoz, nagyon hálásak lesznek. Bár a pofám leszakad, mégis adok nekik. Ibi néniék is lassan közelednek. Kincsővel egymás nyakába borulunk, és nagyon sírunk. Ő még sosem volt temetésen, nagyon sajnálom. Ibi néni arcát a tenyerébe temeti és zokogni kezd. Tündi odalép, hogy átölelje, de ő eltolja magától, felkiáltva: „Hagyjál!”, majd arrébb áll. Ekkor Tündi tör ki zokogásban, és azt mondja: „Látod, te akartad megismerni a családom.” Nagyon sajnálom őt is.

De hol az én családom? Mint kiderült, az izraelita temetőbe mentek, ahol meglepődtek, hogy sapkát kell viselniük, és a nők külön ülnek. Mikor rájöttek, hogy rossz helyen vannak, gyorsan elindultak a megfelelő helyre. Na, ők az én családom.

A szertartás elkezdődik. Odalépek a vendégekhez, és mindenki nyakába borulok. Kálmánékkal tegnap még a kiállításon találkoztunk, ma meg a mellkasára borulva zokogok. A szertartásvezető megérkezik, bár Ibi néni direkt kérte, hogy nő legyen, de végül egy férfi jött. Azt mondta, hogy a szeretetről és az összetartozásról fog beszélni közhelyek nélkül. A szöveget jórészt én írtam, úgy éreztem magam, mint gyerekkoromban, amikor annyiszor láttam egy filmet, hogy már együtt mondtam a szereplőkkel. Mégis, jól megríkatott.

Elviszik az urnát a szórófejhez. Kértem, hogy a zene csak akkor induljon, amikor megkezdődik a szórás. Az első vízsugárral gyönyörű szivárvány jelent meg, és mindenki meghatódott. A zene miatt izgultam, mert nem voltam benne biztos, hogy odaillő lesz, de akkor is ragaszkodtam hozzá. Jól tettem, akkorát ütött, imádta. A barátok is azt mondták, hogy ennél jobb zenét nem is választhattam volna.itt hallgatható meg. 

A végén Attila bácsi téblábol a virágával, hogy hova kell tenni. Belekarolok, és odakísérem. Ekkor meglátom a hosszú sort, akik részvétet nyilvánítani jönnek. A család többi tagja két méterrel mögöttem áll, furcsán jött ki, de igazából ezek az emberek az én ismerőseim, barátaim. Az egész szertartás rendhagyó volt, amennyire csak lehetett.

Egy idő után odajöttek szólni, hogy vonuljunk le, mert kezdődik a következő szertartás. A dohányosok külön összegyűltek, és még egy kicsit sztorizgattunk. Átadtam Attila bácsinak a Daciát, ő pedig hozta a nyaralóban hagyott bukósisakot. Lili mosolyogva megkérdezte: „Na, te bicóval jöttél?”

A végén tudtam meg, hogy Ágikám balesetet szenvedett idefele, valaki másik parcellához ment, és futva jött át ide, és volt, aki az útfelbontás miatt oda sem ért. Kiderült, hogy október 11-én, napnyugtakor kezdődött a jóm-kipúr, az engesztelés ünnepe, ami Zsoltinak sosem volt fontos, hiszen nem volt vallásos, de ezen mindig nevettünk is. Gyerekkorában azt mondta anyukájának, hogy nagyon le fogja égetni a pap előtt ha megpróbálja megkeresztelni.

A toron hidegtálat rendeltünk, amit Zsolti annyira szeretett. Alig tudtam belőle enni. Anci pogácsája bőven megtette. A nap csodásan sütött, és mindenki a teraszon beszélgetett. Laciékkal spontán kirándulást szerveztünk, és jó hangulatban telt, ha lehet ilyet mondani. Tesómék hazavittek, útközben megálltunk tejet venni a kávéhoz. Én már leszoktam róla, nekem ne a tej határozza meg, hogy iszom-e kávét vagy sem.

Megérkezünk, és Zsoltinak hála, van vagy ötféle kávé, így mindenki nagy válogatásba kezd, hogy megtalálja a kedvencét. A kertbe ülünk ki, bár a kerti bútorokat nem töröltem le, és nem is elég a székek száma, de senki sem problémázik ezen – simán egymás ölébe ülnek, és nevetve megoldják a helyzetet. A hangulat már kezd oldódni, amikor Rozó is megérkezik, és még vidámabbá varázsolja az egész délutánt. A tyúkokat is kiengedem, hadd fokozzák a káoszt! Könnyed és közvetlen a légkör. Nagyon hiányzik az egész együttlétből Zsolti. Apu közben csendben elvonul körtét szedni a kertben, teljes nyugalomban.

Este a szomszédok hívnak át egy kis pálinkázásra, amit már előre sejtek, hogy nem lesz jó vége. De azért harapunk mellé frissen sült tócsnit, ami jól jön. Végül diszkréten csak három kör pálinkát iszunk, némi sörrel kísérve, és valahogy szokatlanul mély beszélgetés kerekedik az estéből.

Ahogy hazakeveredek, ledobom a ruháimat, és azonnal bebújok az ágyba. Kimerülten fekszem le, olyan érzéssel, mintha a lelkem egy másik része vett volna részt ezen a napon. Nehéz ezt pontosan megfogalmazni, de valahogy különösen távolinak és mégis mélynek tűnik minden.

Pénteken home office-ban dolgoztam, mivel terveztük, hogy kora délután elindulunk Kocsérra. A munkám viszont annyira sok volt, hogy nem voltam biztos benne, hogy 14:00-kor el tudok szabadulni. Közben eszembe jutott, hogy el kellene mennem a temetkezési vállalathoz kifizetni a fennmaradó összeget, függetlenül attól, hogy készen van-e a halotti anyakönyvi kivonat vagy sem. De olyan szerencsés „boszorkány” vagyok, hogy éppen aznap érkezett meg. Azonban amikor megnéztem, a papíron az állt, hogy „elvált”... és ezzel a szívem szakadt meg. Mindig is vágytam rá, hogy összeházasodjunk, de ezt ő fiatal korában már ellőtte, és nekünk ez nem adatott meg. Pedig sokszor terveztük, de a betegsége nem adott rá lehetőséget.

Az eljegyzési gyűrűmet sem hordom szégyen szemre, mert két éve nem tágíttattuk ki. Amikor az állapota súlyosabbra fordult, mindig abban a gyűrűben mentem be hozzá látogatni. Sosem azt mondtam, hogy az élettársa vagyok, hanem hogy a menyasszonya. Sőt, még mosolyogva gratuláltak is, mintha épp akkor kérte volna meg a kezem. Valahogy ilyen érzés is volt. Az a pillanat örökre megmaradt bennem, amikor könnyes szemmel, mély érzelmekkel elmondta, hogy bár sosem gondolta volna, hogy valakivel ezt meglépi.

Ilyen lelkiállapotban kellett összeszednem magam, hogy elinduljak egy, nevezzük zenei fesztiválnak. Mit csomagoljak? A póló, ami egész nap rajtam volt, tűnt a legjobb kezdőszettnek. Zöld színű, ami pont jó lesz a természetbe. Bedobtam még néhány dolgot a hátizsákba, mert úgy éreztem, úgyis mindegy. Nem is igazán tudtam, hova megyek, és mit keresek ott. Gábor felvett, persze a zsákutcában, amit előtte mondtam neki, hogyan kerülheti el. Beülök a kocsiba, ő meg közli, hogy erős benzinszag van, de reméli, nem lesz gond. Csípőből rávágtam, hogy ha meghalunk, nekem az is rendben van, indulhatunk. Az az érzés fogott el, amit korábban is átéltem, amikor DVN-re mentünk. Akkor is, egy egész nyári fesztiválozás után, hívott, hogy van egy hely a faházban, nem megyek? Akkor ismertem meg Zsoltit. Ez az alkalom is kicsit hasonló volt, bár most én hívtam meg magam, valami furcsa indíttatásból.

A megérkezésünk előtt egy 20 perces útkeresést éltünk át, míg végül megláttuk a helyes irányt: Krisztusnál balra (feszület). Egy akácos szélén parkoltunk le, ahol finom zene szólt a háttérben. A bevezető úton gyönyörű őzlábgombák díszítették az erdőt, ami rögtön lenyűgözött. Amikor beértünk a tisztásra, jurtákat pillantottunk meg, egy raklapokból épített bárt, és a Void hangfalakat. Csodálatos látvány fogadott. Toporogtunk egy darabig, senkit nem ismertünk. De hamar meghívtak egy asztalhoz, ahol olyan természetesen kezdtünk beszélgetni, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Alig tíz perc múlva már tálcán kínáltak mindent... de tényleg mindent. Rápillantottam Gáborra, ő pedig nyugtázta, hogy rendben van. Mielőtt azonban belevágtunk volna az estbe, Mátéval, barátnőjével Évivel és a lakótársunkkal, Mikivel elmentünk bepakolni a szállásra. Egy bogáncsokkal borított mezőn keresztül vágtunk át, és hangos röhogésben törtünk ki, mert ezek a bogáncsok olyan szúrósa voltak, hogy már-már „gyilkos” hatásuk volt. A szállás pazar volt: még jacuzzi is várt minket, mi elfoglaltuk a kétágyast, Miki pedig élvezhette a franciaágyat.

Visszaérve, Évivel lecsúszott az első Unicum, ami után órákig sírtunk az ő hányattatott életén és az én nyomorúságos helyzetemen. Valami láthatatlan erő folytán azonnal szövetségesek lettünk. Még a mellbimbó peacing-jeit is megmutatta. :D Az este gyorsan bepörgött. Gábor jól érezte magát, ő 2-ig maradt, de én még nem akartam hazamenni. Mikit megkértem, hogy maradjunk napkeltéig, mert ma még jó idő van, holnap esni fog. (Ezért utólag elég hálás is volt, mert azt mondta napját nem tudja mikor bulizott ilyen önfeledten.)

Beszélgettünk az atomfizikától kezdve a birkózáson át a feleség három aranyszabályáig mindenről a társaság legkülönfélébb vendégeivel. Azt hiszem egy iszonyat Moschino napszemüveg rendelést is leadtam.  A kiegyensúlyozott házasság titkát is megvitattuk, ami annyit tesz, hogy gyerek ide vagy oda, a párnak minden alkalmat meg kell ragadnia a szenvedély megélésére, egész pontosan így hangzott: kefélni kell, amikor csak lehet. Az éjszakát végül őrült táncolásokkal és széles spektrumú beszélgetésekkel töltöttük. Nyolckor, világosban sétáltunk vissza a szállásra, tudván, hogy ma is egy új nap kezdődik.

Szeretném megköszönni azt a sok figyelmet, törődést és együttérzést, amit eddig kaptam.De most elérkeztem egy ponthoz, ahol úgy érzem, hogy a következő lépések már csak rám tartoznak.

Innentől kezdve az út, amit választok, az én belső utam. A részletek, a változások és a döntések már az én világomban történnek, és bár hálás vagyok mindenért, most arra van szükségem, hogy ezt egyedül járjam végig.

Ha érdekel, hogyan alakul tovább az életem, tudod, hol találsz..<3

Reggel kipakolunk mindent az autóból. Úgy döntök, hazaviszem a télikabátaimat is. Amikor szembesülök vele, hogy sokkal több van, mint amennyire valaha szükségem lesz, elgondolkodom. Apu, ahogy szokta, átnézi a zsebeket. Gyerekkoromban a szüleim mindig oda dugták el a kevés megtakarított pénzüket. Egyszer csak felkiált: "Nézd csak!" – és előhúz egy marcipánszívet. Abban a pillanatban elsírom magam. Ez meg hogy lehet? 7 év után is rendszeresen eldugott a legkülönbözőbb helyekre szíveket. 

Ma egyáltalán nincs kedvem dolgozni menni. Természetesen megint kések, és rengeteg elmaradásom van, ezért úgy döntök, hogy felmegyek a könyvtárba, a béke szigetére, hogy ott dolgozzak. Amúgy is mindent kiborítok ma, mindennek nekimegyek. Csak arra vágyom, hogy végre otthon legyek. A hetem tele van programokkal, de most már egyre jobban vágyom a nyugalomra, az állandóságra – arra, hogy egyszerűen csak legyek. Hiányoznak a Tikik is.

Hazafelé sietek, de amikor megérkezem, a tyúkok már elültek, nem várnak. Kendi azért kijön megörvendeztetni, és Rozo, a lelenc cicám, nyávogva rohan elém. Kis szélhámos, mert mint kiderült, a hátsó szomszéd macskája, de mióta Zsolti elment, azon a napon hozzám szegődött. Reggel és este is megjelenik. Biztos azért, mert etetem, de azért az ölembe is ugrik, a simogatást is szereti.

Kimerült és fáradt vagyok. Holnap Lajosmizse mellé utazom, a Fene nevű összejövetelre, vagy nem is tudom pontosan. Fene sem tudja, mi dolgom van ott, de lesz szállásunk is, és talán jó lesz egy kicsit kimozdulni... talán.

Rozalinda