Tegnap sokáig dolgoztam, ma pedig megengedtem magamnak, hogy ne rohanjak időre, mivel már rengeteg túlórám összegyűlt. Ennek ellenére a megszokott időben ébredek. A napi rutin olyan mélyen beállt, hogy a testem és az elmém már nem tud igazán ellazulni. Kedden hamar végeztem, és azon kaptam magam, hogy ismét beleugrottam a mókuskerékbe. Nagyon érdekes, mikor melyik „kerékbe” kerülök. Van, hogy pörög, rohanok egyik programból a másikba, és van, amikor az egész nap egykedvűen telik el, mintha csak folytatnám a megszokott rutint. Most azonban kiléptem mindkettőből, és a városi könyvtárba vezetett az utam. Már régóta írom a listát azokról a könyvekről, amiket szeretnék elolvasni. Kikölcsönöztem Weöres Sándor A teljesség felé című könyvét és Nádas Péter Évkönyv című művét. Az utóbbit kezdtem el olvasni, és már a borítóján lévő szövegből éreztem, hogy ez igazán nekem szól.

„Ami nem történik meg, bár, elvileg megtörténhetne, nem feltétlenül úgy jelentkezik, mint valamilyen lehetséges történés hiánya, hiszen következményeiben épp olyan végleges vagy erős lehet, mint mindaz, ami megtörténik. Ha nem így lenne, akkor a történés hiánya történik meg. Vagy fordítva is gondolkodhatunk a dolog felől: amikor úgy érezzük, hogy most pedig valami egészen kivételes történik velünk, csak éppen nem értjük, hogy miért, miért éppen most, miért nem mással, miért éppen velem, akkor talán olyan történések hatása alatt állunk, amelyeknek se a szereplőit, se az őket mozgató erőket nem ismerjük, holott ezek az idegen erők bennünk éreztetik a hatásukat, tehát megtörténnek.”

Letehetetlen könyv. Olyan gondolatokat fejteget, amikről eddig azt hittem, csak a fejemben pörögnek. Azokat a találkozásokat is elemzi, amelyek mellett elmegyünk, még ha érezzük is, hogy éppen az volt az. Utólag pedig bánjuk, hogy nem léptünk akkor, hogy nem közelítettük meg azt az embert vagy nem cselekedtünk másként. A furcsa világomban én ezeket a határokat rendre átlépem.

Lehet, hogy vidéki mivoltomból fakad ez, hiszen rengeteg olyan „barátom” lett, akikkel csak a buszmegállóban találkoztam, fiataloktól idősekig, akikkel nap mint nap ugyanabban az időben vártuk a járatot, és egyszerűen szóba elegyedtünk. Rengeteg történet, kedves gesztus övezte azokat a beszélgetéseket. Soha nem felejtem el, amikor az Árpád hídon, a régi váróteremben, nem is tudom, milyen fűtőtestek mellett ültem, amikor egy öreg úrral összemosolyogtunk, és ő engedélyt kért, hogy leülhessen mellém. Olyan sokáig beszélgettünk, hogy három menetrend szerinti járatot is elengedtem, miközben ő mesélte, mit élt át a Don-kanyarban. Soha többet nem láttam, de azóta is a szívemben őrzöm a beszélgetésünket.

Ma a múzeum aulájában álltam, segítettem útba igazítani a Marketing Szövetség érkező tagjait, akik tárlatvezetésre jöttek. Az igaz, hogy ismét sikerült egy igazán szokatlan sárga zakót vennem, aminek a szabása és anyaga teljesen érthetetlen, de épp ettől olyan különleges. Ahogy ott állok egykedvűen, egyszer csak egy idősebb, jól öltözött úr lép be az aulába, és megáll velem szemben. Meredten nézünk egymásra. Talán az én öltözékemet csodálta, de nem mondott semmit, csak odalépett hozzám, és elővett egy prospektust a nyakában lógó táskájából, amiben csodás fekete-fehér fotók voltak Többek között Kate Moss fiatal korából. Egyből felkeltette a figyelmemet, mert több ismert arcot is láttam rajta. Felszólított, hogy mindenképp menjek el megnézni a fotókiállítást a Műcsarnokba. Kérdően ránéztem, hogy honnan tudta, hogy engem ez érdekelni fog? Erre csak annyit mondott, hogy „csak magára kellett néznem”. És tényleg. Holnap elmegyek megnézni. Hálás vagyok neki az ajánlásér. Szóval talán pont valami ilyesmiről szól a könyv is és az élet is.

Ma van Zsolti névnapja sírdogálva megittam egy üveges Stellát rá gondolva. Rettentően hiányzik!