Csodásan sütött a nap. Zenét hallgatva, csukott szemmel sétáltam végig a sétányon, a Műcsarnok felé. A Dózsa György úton az autók torlódtak, de engem egyáltalán nem érdekelt, ki hová siet – mintha nem is lettem volna része a város zajának. Csak egyetlen mondat csengett a fülemben, az idős úrtól: "Meg kell néznie a kiállítást."

Nem is tudom, voltam-e valaha egyedül kiállításon. Lenyűgöző élmény volt. Peter Lindbergh képei különös vibrálással töltötték meg a teret – elkapott pillanatai megfoghatatlan, szinte álomszerű hangulatokat idéztek. Igaza volt. Nagyon tetszett.