Egyszerűen nem csillapodik a hiánya; napok óta minden apróságra elsírom magam. A minap egy marcipánszív látványa tört össze, ma pedig egy váratlanul felbukkanó kedves üzenet, amiben megvette az éves megyei matricámat meglepetésből. Minden este nehezebb, egyre erőtlenebb vagyok.

Persze csinálom a napi rutint, próbálok mindent kézben tartani: az elromlott dolgokat megjavítani, a helyzet magaslatán maradni. Például 150 cm-es fénycsövet rendelni a csomagautomatába… és még egy ilyenen is elsírom magam. Vagy amikor látom, hogy valakit várnak a vasútállomáson járó motorral, csak bepattan, és már viszik is haza a családi fészekbe. Engem senki nem vár. Nincs, aki átöleljen, amikor hazaérek. Egyszerűen nem látom, mi lesz a kivezető út.

Mindenki mondja, hogy majd az idő… nagy lófaszt segít az idő. Nagyon hiányzik. Nincs az a program, ami elterelné a figyelmemet.

Ma a mozi előtt megvettem egy zacskós karamellás csokit, olyasmit, amit ő szeretett. Amúgy én nem is igazán szeretem a karamellát. A pénztáros kislány odasúgta a másiknak, hogy „ezt én is meg szeretném kóstolni, biztos nagyon finom.” Kifizettem, és a kígyózó sorral mögöttem rájuk néztem, kibontottam a zacskót, és megkínáltam őket. Legalább nekik legyen jó, gondoltam.