Hajnal van. Fél négy óta ébren vagyok, és két napja el vagyok némítva. Soha életemben nem ment el a hangom. Furcsa, szinte szimbolikus ez az elhallgattatott állapot. Holnap szenteste, és erőtlenül próbálom összeszedni, mi maradt még elintézetlenül. Az elmúlt két hét feszített tempója után képtelen vagyok lelazulni. Minden reggel az az érzés riaszt, hogy valamilyen rendezvény vár rám, és még rengeteg teendő tornyosul előttem.A legviccesebb az egészben, hogy csak suttogva tudok megszólalni – és mintha ez valami láthatatlan jelet adna, mindenki suttogva válaszol.

Az érzelmi hullámvasút, amelyen az elmúlt hetekben utaztam, nem enged nyugodni. Folyton azon gondolkodom, mikor érkezik el az a pont, amikor az ember tovább tud lépni. Ki dönti ezt el? Ki mondja meg? És ha nem mondják meg, csak valami belső késztetés visz előre, akkor vajon mások elítélnek majd érte? Megvetnek, mert nem látják, honnan jövök és min mentem keresztül? Közben pedig ez az én életem. De akkor is ott a kérdés: lehetek boldog? Illik az nekem most, egyáltalán van rá jogom? Én, aki zsigerből életigenlő vagyok, most elbizonytalanodom.

Van egy udvarlóm. Figyelmesen és óvatosan közeledik felém, és ez jól esik. Mégis furcsa érzés. Sírok, sokat sírok, de közben boldog is vagyok. A szívem egyik sarka mindig Zsoltié marad. Az a hely, amelyet ő betöltött, érintetlen marad. Féltve őrzöm minden közös emlékünket, nincs nap, hogy ne idézném fel őt.

A napokban furcsa találkozások találtak rám. Egy volt kollégám, Péter, hívott fel, hogy meglátogatna. Együtt kávéztunk a múzeumban, és kérdezte, mi történt velem az elmúlt években. Zsolti hogy van? Abban a pillanatban elsírtam magam. Gyengéden átölelt, majd mesélni kezdett a nővéréről, aki Dániában élt, és akit méhnyakrákkal diagnosztizáltak. A férje két évig ápolta teljes odaadással, de a nő végül feladta a küzdelmet. Egy hónappal a halála után a férj írt Péternek egy levelet. Bevallotta, hogy találkozott valakivel, és tervezik az összeköltözést. Mikor Péter ezt elmondta, rögtön azt kérdeztem, mi volt a reakciója.

„Nagyon dühös lettem” – mondta. „Hogy lehet ilyen tapintatlan, hiszen még friss az élmény?” Aztán pár nap alatt lecsendesedett benne a harag, és feltette magának a kérdést: „Mégis, mi lenne a jogos elvárás egy férfival szemben, aki szívvel-lélekkel mindent megtett a feleségéért? Miért kéne neki a fájdalomba temetkeznie?” Végül válaszolt a levélre: megköszönte, hogy a férj az utolsó pillanatig szerette és támogatta a nővérét, és sok boldogságot kívánt neki.

Ez a történet olyan mélyen érintett, hogy talán még sosem sírtam így. Péter hozzáfűzte: „Respect. Te is mindent megtettél, ami tőled tellett.”

A gyász és a remény üzenetei

A találkozások után még egy váratlan esemény történt. Tündivel beszéltem hosszú idő után, és egyszer csak azt mondta: „Zsolti üzent neked.” Megdöbbentem. Hogyhogy? Mesélte, hogy egy éjszaka arra ébredt, hogy Zsolti a fülébe súgja:

12.09.
Tedd meg és jobb lesz.
Hidd el, én elhiszem.
Vállald fel és megoldódik.
Ne félj, meg lesz.

Tündi gyorsan papírra vetette az üzenetet. Mikor megosztotta velem, egyszerre sírtunk. De nem tudtam neki elmondani, mit jelent nekem ez az üzenet.

Egy másik írás is megérintett a minap. Egy nő az apja elvesztéséről írt:

Sokszor nem az évfordulók, a születésnap vagy a karácsony az, amikor fáj az emlékezés, hanem néha rosszabb, ha az utcán annyit hallok, hogy egy gyerek megszólítja az apukáját, vagy egy apa szólítja meg a kislányát az úton, mert tudom, hogy erre nekem már soha többet nem lesz lehetőségem. A legfontosabb, amit a gyászról az elmúlt időszakban tanultam, az, hogy egy rendkívül magányos folyamat.

Ez annyira igaz. A legváratlanabb pillanatokban talál rám a fájdalom, és mégis, valahogy mindig velem marad.

Karácsonyi készülődés Zsolti emlékére

Idén karácsonykor megyek Zsolti családjához. Hiányoznak, de félek is. Nem tudom, hogy fogjuk Zsolti nélkül végigcsinálni. Tervezem, hogy megsütöm a sajtos rudat, amit mindig ő készített. Biztos vagyok benne, hogy ezt szeretné.

Januárban elbúcsúzom Nagykörűtől. Talán az is egy lépés lesz az úton. Talán egy lépés előre, Zsolti szeretetének és emlékének őrzésével.