Tegnap, miután céltalan bolyongás után hazaestem, végre főztem. A baráti körtelefonok, illetve egy meg nem értett, furcsa és lezáratlan üzenetváltás után valahogy kibillenten ébredtem. Ráfoghatnám a nyirkos, ködös, esős időre, de igazából ez a melankólia még jól is esett.

Egész úton azon gondolkodtam, miért nem képesek az emberek kimondani, amit igazából gondolnak vagy éreznek (vagy éppen nem éreznek). Mi ebben a nehéz? Egyszerűen nem hagyott nyugodni. Gyermeki őszinteséggel a végére akartam járni, mert amíg valamit nem értek, addig nem tudok túllépni rajta. Iszonyú sok energiát emészt fel, ha az ügyet magamban boncolgatom. Eldöntöttem, hogy ezt most lezárom egyszer s mindenkorra. És láss csodát: megkönnyebbültem. Végre értettem.

Ezután, mintha valami nagy bölcs tanácsadó lennék, két válságban lévő barátnőm életét is sikeresen felbolygattam. Arra bíztattam őket, hogy hagyják abba azt, hogy vajon mit gondolhat a másik: ha ezt írom, mit szól? Ha azt írom, akkor vajon mit gondol? Tök egyszerű: te mit akarsz? Ha tisztázod, hogy a másik igényeivel ez egyezik-e, nincs is ebben több. Ahogy Samantha mondta a Szex és New York egyik epizódjában: Tök egyszerű, nincs ezen mit megfejteni. Egyszerűen nem jössz be neki. Miközben ez eszembe jutott, megnéztem pár részletet Samantha aranyköpéseiből, és annyit kacagtam. Imádom az egyszerű, szexcentrikus hozzáállását. Tényleg igaza van: nem kell túlgondolni.

Ahogy suhantam a munkába a metrón, kedvem lett volna belekarolni az arctalan mellettem ülő pufikabátos emberbe, és csak úgy, a vállára hajtott fejjel utazni a Keletiig. Biztos nézett volna nagyot. Amikor beértem a munkahelyemre, az egyik kolléganőm mondta is, hogy ha rám néz, mindig az jut eszébe, hogy megölelne. Aztán ez a nap folyamán tényleg meg is történt, mert kinevezték osztályvezetőnek. Gyorsan kiugrottam neki egy csokor virágért, és volt nagy ölelkezés.

Délután még volt egy antrém: szerveztem egy turisztikai konferenciát, ahol a főszervező mindenképp szeretett volna találkozni velem. Semmi kedvem nem volt átmenni, mert sütizés volt betervezve egy volt kolléganőmmel. Mindegy, gondoltam, átbattyogok, mert a főigazgató is megkért, mivel őt meg a Balatoni Turisztikai atyaúristen hívta tárlatvezetésre. Ahogy sétálok át, egy ember próbál útbaigazítást kérni, hogy merre van az esemény. Félvállról odaszólok, hogy jöjjön, én is épp oda tartok. Valami frappáns, vicces mondattal lép mellém, és elindulunk nevetgélve. A lépcső közepén tartunk, amikor bemutatkozom. Kiderül, hogy ő az említett atyaúristen, akit odaát várnak. Ez annyira tipikus. Mindegy, nem csinálok belőle ügyet, tovább poénkodunk.

Amikor átérünk, az igazgató úr ott ül, a telefonját nyomkodva. Felnéz, elkerekedett szemekkel néz ránk, hogy én mit keresek ott azzal az emberrel. Kajánul mosolyog – mindig megszivat az ilyen helyzetekben. Próbálom jelezni, hogy én akkor mennék is dolgomra. Erre mondja, hogy nem, nem: jössz szépen be a konferenciára. Elkezd egy beszédet, majd pár mondattal később rám mutat, hogy engem keressenek rendezvénytér-bérléssel kapcsolatban. Negyven ember megfordul, és meredten néz. Finoman intek. Lajos, az igazgató, látom, hogy alig bírja ki röhögés nélkül. Tudja, hogy utálom, ha elpirulok. Persze, amikor lejön a színpadról, megérinti a vállam, és odasúgja: Na, jó voltam? Én csak annyit kérdezek: Akkor én most elmehetek?

Az Octogonra érve még volt egy csomó időm, ezért bementem az Írók boltjába. Minden év végén ott veszem meg a kedvenc BomoArt falinaptáramat. Belépve nagyon jó zene fogadott, és maradtam egy kicsit. Olvasgattam, hallgattam a galérián zajló könyvbemutatót. Valahogy mostanában furcsa flash-jeim vannak. Aztán sietnem kellett, nehogy elkéssek.

Határozottan elindultam a Király utca irányába, sapkában és kapucniban, mert szitált az eső. Persze a magabiztos indulásom a totál ellenkező irányba vezetett. Lili már írt, hogy megérkezett. A Béke Hotel Zsolnay Kávéháza annyira elvarázsolt egyszer egy sajtótájékoztatón, hogy nagyon vágytam vissza. Fenséges kávét ittunk Zsolnay porcelánban szervírozva, mennyei tejszínhabbal (imádom), és olyan süteményt ettünk, aminek nincs párja. Egy éve nem találkoztunk, de pillanatok alatt olyan mély beszélgetésben voltunk, ami csak rólunk szólt. Nem arról, hogy Julika mit mondott, vagy hogy emlékszel, amikor… – hanem mi ketten, a jelenben. Nem sok emberrel lehet így beszélgetni.

Nevettünk az élet nagy dolgain és bénaságain, és egyszerűen egy csomó kérdésre megtaláltuk a választ. A mai nap tanulsága: őszintének kell lennünk önmagunkkal és másokkal szemben is. Tök egyszerű a képlet. Nem szabad áltatni senkit, és egy fiókban tartani, amit csak akkor húzunk elő, ha kedvünk van. Ez nem fair.

A vonaton hazafelé egy idős úr mellé ültem. Akaratlanul végighallgattam a telefonbeszélgetését. Valószínűleg egy olyan hölggyel beszélt, akivel nemrég ismerkedett meg. Őszintén és szépen udvarolt neki, és közben olyan jóízűeket nevettek, hogy öröm volt hallgatni. Magamban meg is állapítottam: ez az. Nincs min gondolkodni. A jó dolgok maguktól történnek. Nincs kérdés és mellébeszélés. Egyszerűen megtörténnek.