Ma végre elérkezett a jól megérdemelt home office. Szokásos rutin: torna, mantrázás, majd a kávézás közben a melegágy spriccelése. Ezek a pillanatok azok, amiktől azt érzem, hogy élek. Tikiket is kiengedtem. Szeretem őket nézni, ahogy megbeszélik, ki mit álmodott, és közben csipegetnek.

Gondoltam egyet, és elindultam gyalog a kedvenc hentesemhez, mert kitaláltam, hogy csinálok valami egyszerű tepsis ételt ebédre. A szomszéd Aliz tányérját is vissza kéne adnom, de azt üresen nem lehet. Vettem neki a hamisítatlan érdi tepertőből. Pékség, zöldséges... és végre tejbolt. Rákívántam az aludttejre. Zsolti csinált utoljára. Mindenki rohant munkába hétkor, én meg a nappal szemben, becsukott szemmel sétáltam a portékámmal. Itthon végre befűtöttem a kis kályhába. Jó volt itthon lenni.

Egyik pillanatról a másikra belém nyilallt az a bizonytalan érzés a hagyatékkal kapcsolatban, illetve azzal, hogy mi az utam, mi vár rám. Ragaszkodom a házhoz, nem szeretném, ha Zsolti emlékét itt kéne hagynom. Még nem! Nem tartok ott egyszerűen. Furcsa kettős érzés van bennem, mert néha menekülnék, de amikor itthon vagyok, érzem azt a gondviselést, amivel a szívemet és a házat is megtöltötte. Nem hagy nyugodni.

Felhívtam az önkormányzatot és végül a közjegyzőt is. Mindent megbeszéltünk, mindent tudok. Annak ellenére, hogy a legtöbb beszélgetést azzal kezdik, hogy nekem nem adhatnak felvilágosítást, egyszer csak azon kapják magukat, hogy ki is kottyantották, sőt le is írják. Picit megnyugszom, de rengeteg energiát vesz ki belőlem, hogy olyan eszközökhöz kell folyamodnom a nővére negatív ráutaló magatartása miatt, ami egyszerűen nincs az eszköztáramban. Nagyon szomorú vagyok tőle. De ugyanakkor dühös is. Sarokba vagyok szorítva, és elképesztően méltatlannak tartom a helyzetet. Hogy jön ő ahhoz, hogy egyáltalán vagyonszerzés céljából bemocskolja Zsolti emlékét és valószínűleg az akaratát?

Nem ő volt ott, amikor a csecsemőmirigy-műtét után hat óra elteltével megcsörrent a telefon, és az orvos azt mondta, hogy sajnos akkora volt a daganat, hogy a fél tüdejét el kellett távolítani. Nem őt hívta fel két nap múlva a szerelme üvöltve, levegő után kapkodva, hogy "élek!" Nem ő altatta a mellkasán hetekig, mint egy kisbabát, amíg normalizálódott a pulzusa. Nem ő sírt vele egymás nyakába borulva, amikor egyszerűen nem javult az állapota... Hogy veszi a bátorságot, hogy egyáltalán azt gondolja, hogy neki itt jár valami? Milyen alapon, amikor Zsolti kb. ennek a háznak a felújításába betegedett bele? Már csak az emléke miatt is elmegyek a falig és küzdeni fogok érte.

Olyannyira traumatizált állapotba kerülök, hogy az agyam leoldjon, egy teljesen ambivalens dolog jár az eszemben. Thessalonikiből hazafelé a reptéren már elcsigázottan, négy óra várakozás után álltunk sorba a check-in-nél, amikor megakadt a szemem egy férfin. Kérdezem a lányokat: "figyeljetek már, az a csávó nem valami barkácsműsort vezetett?" Nézik, de senkinek nem rémlik. Nagyon távol állt tőlem egy barátjával és annak barátnőjével, de azon kapom magam, hogy amikor elkalandozik a tekintetem, folyton megakad rajta a szemem. Továbbra sem ugrik be senkinek semmi róla. Majd Andi mondja, hogy "várj már! Idefelé mellé szólt a jegyem, de ti elrángattatok mellőle, hogy előrébb van hely." Mindegy, el is engedtem a témát, indulás haza.

Aztán ahogy mentünk az autóhoz, ismét beléjük botlottunk. Magamban mondtam is, "na, ezek megint itt vannak," de haladtunk tovább. Az autóhoz érve Szilvi beült és elkezdett röhögni: "Marcsiiii, te egy kalapácsot tartasz hátul az ülésen, mi a francnak?" Felvilágosítottam, hogy volt, amikor befogott a fékem, és a szerelő megmutatta, hogyan tudom visszaütni. Elárulom, sosem sikerült még, de mindig megállt valaki, akinek viszont igen.

Szóval ez a sztori futott a fejemben, amíg egy barátnőm bemondta a megfejtést: "Álomépítők." Ó baszki, tényleg! Persze minden fórumon elkezdtem kutatni, sehol nem találtam. Egy-két riportot viszont igen. Kiderült, hogy jelenleg az RTL-nél az "Autogram" című műsor egyik műsorvezetője. Hát jó... Aztán felpillantottam a hűtőre, ahol egy képeslap volt kitéve, amit még a British Múzeumban vettem. Felvillanó villanykörte a fej felett. RTL ott van kb. az út túloldalán... írok neki.

"Szia! Thessaloniki reptér óta azon gondolkodom, ki lehettél. Egy nap kellett, mire rájöttem. Szívesen halásznék, vadásznék veled. Nekem van három tyúkom és egy kakasom, kihajtott a tépősalátám, abból talán összehozhatnánk valamit. Jelenleg egy tojásos nokedlit tudok produkálni."

Holnap kézbesítem is. Talán bolondnak fog nézni, de nem érdekel. Én ilyen vagyok. Páran azt mondták, hogy emberek ilyet nem csinálnak. Anyukám szerint emberek olyan ruhákban sem járnak mint én, aztán tessék! Maximum kacag rajta egy nagyot és a képeslap is beteljesíti célját, életre kel.

Fáradtan átmegyek a szomszédba, viszem a tányért tepertővel és tíz házi tojással. Aliz nagyon örül, be is invitál. Iszunk egy whiskey-t, felezünk egy sört.
Leülünk a konyhába, ahol olyan piros műbőr sarokülő van mint gyerekkoromban kb. mindenkinek. Egy éve halt meg a párja, akivel 20 évig voltak együtt. Feri bácsi az érdi sportközpont elnöke volt. Akkor találkoztak, amikor mindketten megözvegyültek. Sosem költöztek össze, ők már csak a boldog szabadidő eltöltésére szánt időben találkoztak. Bejárták a fél világot, meccsekre jártak nagyon éltek. Meg is vitatjuk, hogy mennyire keveseknek adatik meg az, hogy új életet kezdhet az élete egy olyan szakaszában, amikor a gyerekek felnőttek, nincs az a mókuskerék és egymásnak/egymásért élhetnek. Teljesen átérzem. Sztorizik még a gyerekkoráról, Fadgyas Imréről, akié a mi házunk volt korábban. Nem is tudtam, hogy a Honvéd Központi Művész Együttesének Népi Zenekarának volt szólóénekese.

Azt is megtudom, hogy a házunkat, ahogy a környékbeli házakat is egy akkori sztárépítész tervezte, sajnos a nevére nem emlékezett. Mondtam, hogy azért egy koszorút tehetett volna. Röhögünk. 72 éves, de legalább olyan laza mint anyukám, jó hozzá néha átmenni. Kicsit olyan mintha hazamennék.