Ez a hét az autózás jegyében telik, mert anyuékhoz máshogy nem olyan egyszerű eljutni. Viszont ma egy kis változás lesz: mivel az autómban nem működik a CD-lejátszó, és hiányoznak a kedvenc zenéim, újítok egy kicsit. Valahogy mindig is ragaszkodtam a kézzel fogható hanghordozókhoz, és a feliratozott CD-khez különösen. Nem véletlenül kértem születésnapomra címkézőgépet – Zsolti ezen jót nevetett, de én imádom!

Ma viszont a „Dákóval” indulok útnak. Három autó áll az udvaron, és mindig váltogatom őket. Talán most kezdem igazán megérteni a burzsoá népet, akik minden tevékenységhez más autót használnak. Most azért választom a SUV-ot, mert viszem Zsolti ruháinak egy részét egy kolléganőmnek, aki egyedül neveli három gyerekét. A csomagtartót pedig megtöltöm elektronikai hulladékkal, amit hétvégén le tudok adni anyuéknál.

A mai tornát is a pakolás váltja fel, de nem bánom, fáradt vagyok. Jógázni sem lesz erőm ma, és anyuékkal is megbeszéltük, hogy lazítunk egy kicsit.

Viszek finomságokat, kiülünk a kertbe, figyeljük a kotlóst, és ismét lesz masszázs.

Az úton néha elszomorodom: hiányzik az otthon, és a napközbeni pörgésben alig van időm igazán gondolni rá. Szívszorító érzés ez. Rápillantok a kijelzőre, és gondolatok cikáznak a fejemben.

Az este gyorsan elszalad, de meghitt és nyugodt.

Popper Péter valahogy így fogalmazott: amikor az élet kiüt teljesen más perspektívából látod a dolgokat, ez a K.O. ajándéka. Hát köszi!
Zsolti imádta az UFC-t. Sosem gondoltam volna, hogy velem is megszeretteti. Lehet ezzel akart trenírozni a K.O-ra....

Ma reggel nehezen ébredtem. A tornát kihagytam, helyette a két adag beszáradt ruhakupac kivasalásával és elpakolásával kezdtem a napot. Néha egyszerűen képtelen vagyok figyelni a felhalmozott teendőkre – de ez mindig is jellemző volt rám. Nem csinálok belőle nagy ügyet, délutánra úgyis megbeszéltük a lányokkal, hogy lemegyünk az edzőterembe. Ma viszont tudom, hogy megint késni fogok, de most úgy döntöttem, autóval megyek – erre van szükségem. Ahogy Zsolti mondaná, „legalább egy kicsit otthon lehetsz még.” Kevés időt töltöttem itthon mostanában, és bár mindig másra vágyom, végül mégis hiányzik az állandóság.

Beérve az irodába elképesztő szag fogadott a folyosón. Hummel Péterünk kedvességből érleltsajtokkal lepett meg minket.
Alig vártam, hogy igyak egy erős presszót, mert ma hosszú napom lesz, sok elmaradásom van. Azt hittem, a következő bejárásom 14:00-kor lesz, de aztán kiderült, hogy valójában 10:00-kor van, így beindult a pörgés.

Nap végén Barbi és Solange elkezdték pakolni a cuccaikat, hogy akkor induljunk az edzőterembe? Solange végül meggondolta magát: végre egyedül lehet otthon, mert Andris elutazott, és egy csajos bekuckózós estére vágyott. Megértjük! Barbira néztem kérdően: „Akkor gyúrunk?” Ő viszont inkább kimenne a szabadba futni. Néztem rá, és azt mondtam: „Tudod mit? Én is veled tartok. A franc menjen az alagsorba.” Nem tudtam, hogy fogom bírni, de menjünk!

Nevetgélve bemelegítettünk, aztán elindultunk. Egy kör a Ligetben 2 km. Kettőt csak le tudok futni nulláról, gondoltam. Izgultam, nehogy begörcsöljön a vádlim, és kíváncsi voltam, milyen Barbi tempója. Megbeszéltük, hogy mindenki fusson a saját tempójában, Barbi felvette a fülhallgatóját – amit nem is bántam. Nekem a futás sosem volt közösségi mozgásforma. Nem értem, hogy mások hogyan tudnak beszélgetni futás közben.

Ahogy sejtettem, egy kicsit gyorsabb tempóban kezdtem, így eltávolodtunk egymástól. Teljesen ámulatba estem az első körömnél, szinte észre sem vettem, hogy eltelt. Atya ég! Én itt dolgozom nap mint nap, és annyira lenyűgöző lett a Városliget, hogy nem térek magamhoz. Az egykori Pecsa mellett elhaladva felidéződött bennem az első Palotai buli és a Kispál koncert is. Na meg a vasárnapi bolhapiacok, amiket annyira szerettem. Olyan flow-ban voltam, hogy woow!

A végén Barbival a 70-es busz megállójában nyújtottunk, a várakozó utasok között. Ott esett jól, na. És igazán büszke voltam magamra.

Hétfő reggel, tömegközlekedés, késésben – a szokásos. Nem is vágyom rá, hogy megint ebbe az őrült hétköznapi rohanásba csöppenjek, de nincs választásom. A metrón zötyögve egyszer csak egy pillanatra valahogy beugrik eme remekmű: reklám link, és hirtelen úgy érzem, mintha az élet csodálatos lenne. Sokan talán furcsállják, de gyerekkorom óta imádom a reklámokat. A jó reklámokat – sajnos egyre kevesebb van belőlük. Talán nem véletlen, hogy több mint másfél évtizedet töltöttem magazinkiadóknál, ahol reklámfelületeket értékesítettem, sőt, időnként még a kreatív munkába is beleszólhattam. Ez az a világ, ahol mindig is otthon éreztem magam.

Majd leülve az asztalomhoz az első mail Ilditől, a főnökétől érkezett. Egy csodálatos részvétnyilvánító levél a kollégák, ügyvezetők által aláírva. Páff! Olyan zokogásban török ki, hogy a mellettem ülő kolléganőm is könnybe lábadt szemmel simogatja a hátam.

A napom őrült tempóban zajlik: ajánlatkérések, helyszínbejárások, és egyszerre három különböző csapatnak segítek eligazodni a Néprajzi Múzeum rendezvényterének adottságainak bemutatásában. Ami tartja bennem a lelket, az a tudat, hogy este hangtálazásra megyek.

Az élet mindig érdekes lehetőségeket sodor elém. Az egyik ilyen Eszterrel, a WAMP Design Vásár ügyvezetőjével való beszélgetés közben történt. Nem is tudom, hogyan jött szóba, de kiderült, hogy aznap este lesz egy kiscsoportos hangtálas szeánsz nála. Rögtön rávágtam, hogy ha van még hely, szívesen csatlakoznék. Ráadásul Diósdon, Eszter otthonában tartják az eseményt, ami mindössze 15 percre van tőlem. Ahogy kanyargós utakon autóztam, olyan érzésem volt, mintha egy mesevilágba érkeznék. Az utcák a gazdagságot sugározták, de valahogy mégis családias légkör uralkodott, talán a sok megőrzött fenyőfa miatt.

Amikor megérkeztem, egy sűrűn bedeszkázott kapun léptem be, és azonnal megütött valami különös energia. A hatalmas fák, az óriási terasz és persze Mandula egy fehér labrador kerge, tündéri kutya, mind-mind hozzájárultak ehhez az érzéshez. A nappaliban halvány hangulatvilágítás fogadott, és Eszter stílusát tükröző színvilág, különleges tárgyak mindenütt. Laoszból származó szőttesek, kosarak, és a polcokon a lánya által készített kerámiák. Egy pillanatra sem gondolkodtam azon, hogy vajon milyen lesz a társaság. Az ilyen privát összejöveteleken mindig azokkal találkozunk, akikkel dolgunk van – akár tanulni, akár megosztani valamit. De ezúttal nem vezérelt semmilyen spirituális gondolat. Csak megélni mentem az estét, átélni a rezgéseket.

A hangtálak között ott ült Andi, ami egy pillanatra meglepett. Rögtön felvillant bennem egy korábbi emlék: egyszer Érden tartott hangfürdőt, amire elhívtam Zsoltit is. Utána meg is jegyezte, hogy: „Jó, Cuki, eljöttem veled becsületből, de többet ilyenre nem hozol el, ez a te bulid" Odaléptem bemutatkozni, mire Andi azt válaszolta, hogy mi már találkoztunk. Nem hittem, hogy emlékezni fog rám, és nem is firtattam a dolgot.

A ráhangolódó gyakorlatok és egy különleges, Laoszból származó pillangóvirág tea után, másfél órás "utazáson" vettünk részt. A végén mindannyian húztunk egy kártyát, amely mélyebb gondolatokat ébresztett.

Ahogy a többi résztvevő lassan elszállingózott, mi négyen még maradtunk beszélgetni. Valami különös, támogató energiát éreztem, mintha egy erős négyest alkottunk volna, akik képesek lennének hegyeket megmozgatni. A beszélgetés a halál és gyász témájára terelődött – mivel Andi is nemrég veszítette el egy szerettét. Mélyre ástuk magunkat a témában, és valami elképesztő összetartást éreztem.

Amikor végül elindultunk, Jucival még a kapuban váltottunk pár szót, majd egy hosszú öleléssel búcsúztunk egymástól. Ebben az ölelésben pedig minden benne volt. Kifelé sétálva észrevettem, hogy az autóink egymás mögött álltak, ráadásul szinte ugyanolyan színűek. Ez a csodálatos este sokáig velem marad majd.

Lassan már szokássá válik a vasárnap hajnali jóga, és egyáltalán nem esik nehezemre korán kelni. Ma 4:30-kor arra ébredtem, hogy Zsoltival annyira nevetünk, hogy a könnyünk is kicsordul. Aztán mondta, hogy „gyere már ide te”, és erősen magához ölelt. Nagyon hiányoznak ezek a vidám napok, az ölelése és a jelenléte.

A jóga után felajánlom anyunak, hogy én szervírozom a reggelit. Répakrémet készítek (füstölt sajt, fokhagyma, majonéz) és avokádókrémet, mert úgy döntöttem, ideje kicsit megszakítani a húsos reggeli hagyományt. Persze, anyunak köszönhetően a kosárban csak landolt a disznósajt, ami miatt össze is feszülünk. De amikor az autóhoz érünk, már csak nevetünk rajta, és megállapítottuk, hogy éhesek voltunk és feszültek.

A reggeli után rábírom őket, hogy menjünk el a Boldogasszony kápolnához, ahol gyertyát gyújtunk. Csodás napot töltünk együtt: kirándulunk, fagyizunk és főzünk. Hazaérve Érdre pedig nincs különösebb dolgom. Kiülök a teraszra, lábaimat feltéve olvasok. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára ilyen pillanatom.

Megint hétvége van. Egyre több programot szervezek magamnak, hogy kevesebb időt töltsek egyedül, de még így sem telik el úgy perc, hogy ne villanna fel egy-egy emlék. Ma csodás az idő, ideális a kinti munkákra. Gyorsan lenyírom a füvet, rendbe teszem a tikók helyét, és elkapom a kotlóst, aki persze megszökik a dobozból – jó kis kihívás volt újra befogni.

Délután Pilisszentiván felé veszem az irányt, mert a legjobban most anyukám húslevesére vágyom. Ebéd után tervezzük, hogy kimegyünk egy hosszú sétára az erdőbe. Ahogy megérkezem hozzájuk, valami mély nyugalom áraszt el. Az erdő szélén mintha az agyam is leoldana, és egy kicsit kiszabadulna a gondok fogságából.

Sütit is vittem, aminek nagyon örültek, akár a gyerekek. Miután megebédeltünk, nekiindulunk az erdőnek, és egy jó nagyot sétálunk. Este pedig mindkettőjüket átmasszíroztam. Ha már masszőz vagyok – még ha csak egy hétvégés tanfolyamon szereztem is az oklevelet, de attól még örömmel csinálom.

Az idő relatív. Az óra megállt, mióta itthon vagyok, egy órát mutat. Néha reflexből ránézek, de aztán magamban elmosolyodom: igazán számít, mennyi az idő? Csak azt csinálom, amihez "kedvem" van. Senki nem kér számon, nem kell alkalmazkodnom senkihez. Még át sem öltözöm. Kinyitok egy sört, és kimegyek a kertbe.

A tyúkokat órákig tudnám nézni, ahogy a kerítés mellett gyülekeznek, majd önfeledt szárnycsapásokkal rohannak felém, körbevesznek, mintha várnának valamire. Csak ülök a teraszon, le sem lépek róla. Olyan, mintha egy panelban élnék: enyém a ház, az udvar a tyúkoké. A körték halkan koppannak a kerti bútorokon, a föld tele van velük. Idén egy darabot sem ettem. Nem számít, mikor fekszem le, mit nézek a tévében. Újra az MTV zenecsatornáját bámulom, mint tinédzserkoromban, amikor suli után hazaértem. Furcsa érzés. Zsolti mellett felnőttem, de legbelül még mindig ott van a zabolázatlan, vad lelkem, ami tombolni vágyik.

Megrázó álomból riadtam fel. Zsolti jelent meg benne, még a betegsége előtti önmaga, de olyan sápadt volt. A beszélgetés során kiderült, hogy ő már halott, és azon tanakodtunk a családdal, mi legyen a testével, hova vigyük... Nagyon megérintett ez az álom. Talán azért, mert sokat foglalkoztat, vajon merre lehet a teste, egyedül van. Tudom, már csak a teste, de még mindig aggódom érte.

Ma itthonról dolgozom, mert jönnek cserélni a vízórát – remélem, jól ástam ki a helyét. Ati barátja is meglátogat, ő a beragadt kiskaput javította meg. Majd vele is megvitatjuk, hogy mennyire genyó az élet/halál.

Közben Ron, az Australorp kakasunk, folyamatosan kukorékol tőlünk alig két méterre. De a nap híre Börnyi, ahogy Zsolti nevezte a kopasznyakú tyúkunkat: kotlani készül. Ezt várta legjobban az én kis farmerem. Szívszorító, hogy ezt már nem élhette meg.

Két hete történt a nem várt fordulat, amikor az állapota válságosra fordult. Még mindig nem tudom felfogni, hogy négy éven keresztül küzdött a csecsemőmirigy daganattal, hogy fél tüdővel sportolt, túlélte a boka- és csípőműtétet, a perforált vakbélműtétet, az övsömört és a nyaki ciszta eltávolítását.

Nehéz elhinni, hogy mindezek után most az autoimmun betegsége – vagy talán a tüdőgyulladás, amit biztosan meg sem tudnak mondani – gyűri le. Olyan méltatlan küzdelem ez. Ma újra tudtam sírni, és jólesett. Annyira hiányzik a délutáni telefonhívás: "Cukókám, mikó' jössz?"

Nincs emlékem..eltelt