Lassan már szokássá válik a vasárnap hajnali jóga, és egyáltalán nem esik nehezemre korán kelni. Ma 4:30-kor arra ébredtem, hogy Zsoltival annyira nevetünk, hogy a könnyünk is kicsordul. Aztán mondta, hogy „gyere már ide te”, és erősen magához ölelt. Nagyon hiányoznak ezek a vidám napok, az ölelése és a jelenléte.

A jóga után felajánlom anyunak, hogy én szervírozom a reggelit. Répakrémet készítek (füstölt sajt, fokhagyma, majonéz) és avokádókrémet, mert úgy döntöttem, ideje kicsit megszakítani a húsos reggeli hagyományt. Persze, anyunak köszönhetően a kosárban csak landolt a disznósajt, ami miatt össze is feszülünk. De amikor az autóhoz érünk, már csak nevetünk rajta, és megállapítottuk, hogy éhesek voltunk és feszültek.

A reggeli után rábírom őket, hogy menjünk el a Boldogasszony kápolnához, ahol gyertyát gyújtunk. Csodás napot töltünk együtt: kirándulunk, fagyizunk és főzünk. Hazaérve Érdre pedig nincs különösebb dolgom. Kiülök a teraszra, lábaimat feltéve olvasok. Nem is emlékszem, mikor volt utoljára ilyen pillanatom.