Reggel a szüleim bejelentették, hogy elvállalják a kotlós tyúkot, hadd teljesüljön Zsolti kívánsága. A reggeli tornám és a mantrázós rituálém talán még sosem volt ennyire fontos az új nap megkezdéséhez. Nehéz nap elé nézünk. Ibi nénivel kimegyünk a temetőbe, hogy megnézzük, hol található a szóróparcella. Furcsa érzés, hogy a Kozma utcai börtön túloldalán a temető terül el, ami egyébként egy rendkívül különleges hely. Egy erdő mélyén talált nyugalomra sok lélek. Nem autóval mentünk be, hiszen nem is terveztük. Besétáltunk a hosszú fasoron, amíg egy tábla nem jelezte: 53. szóróparcella. Egy gyönyörű fákkal körülvett tisztásra érkeztünk.

Bekopogtunk az irodába, hogy érdeklődjünk, hogyan zajlik egy ilyen szertartás. Az ott ülő bácsi részvétét fejezte ki, majd úgy darálta le a folyamatot, mintha csak a legközelebbi postát keresnénk. Felhívta figyelmünket, hogy tíz perc múlva kezdődik az aznapi utolsó szertartás, és ha szeretnénk, nyugodtan nézzük meg. Egy távolabbi padra ültünk le, ahol arcunkat a nap melege simogatta. Amikor a szertartás elkezdődött, mindketten zokogni kezdtünk. Próbáltuk visszafojtani a sírást, nehogy megzavarjuk az eseményt, de olyan mélyen együttéreztünk és olyan mély fájdalom járta át a lelkünk, hogy nem tudtunk uralkodni magunkon. Közben magamban azon gondolkodtam, mennyire bizarr, hogy egyfajta „próbatemetésre” jöttünk. Mégis, az egész gyönyörű és megindító volt.

Sétáltunk még egy kicsit, csodáltuk a sírhelyeket, majd hazafelé vettük az irányt. Az egész autóutat végigsírtam. Amikor hazaértem, azt láttam, hogy az óra újra jár... Még mindig velem van.