Az idő relatív. Az óra megállt, mióta itthon vagyok, egy órát mutat. Néha reflexből ránézek, de aztán magamban elmosolyodom: igazán számít, mennyi az idő? Csak azt csinálom, amihez "kedvem" van. Senki nem kér számon, nem kell alkalmazkodnom senkihez. Még át sem öltözöm. Kinyitok egy sört, és kimegyek a kertbe.

A tyúkokat órákig tudnám nézni, ahogy a kerítés mellett gyülekeznek, majd önfeledt szárnycsapásokkal rohannak felém, körbevesznek, mintha várnának valamire. Csak ülök a teraszon, le sem lépek róla. Olyan, mintha egy panelban élnék: enyém a ház, az udvar a tyúkoké. A körték halkan koppannak a kerti bútorokon, a föld tele van velük. Idén egy darabot sem ettem. Nem számít, mikor fekszem le, mit nézek a tévében. Újra az MTV zenecsatornáját bámulom, mint tinédzserkoromban, amikor suli után hazaértem. Furcsa érzés. Zsolti mellett felnőttem, de legbelül még mindig ott van a zabolázatlan, vad lelkem, ami tombolni vágyik.