A két nap szabadság után tudom, hogy ma őrült tempóban kell visszazökkennem a munkába. Reggel, amikor kinyitom a szemem, egy megnyugtató, fiatalkori emléket idéző környezet vesz körül: a szüleimnél ébredek. Hihetetlen nyugalom árad szét bennem, mintha minden gondot és terhet félretennék. Ma ők készítik a reggeli kávémat, nem kell a megszokott reggeli rutint végigcsinálnom, minden megteremtődik körülöttem. A hálóingemet megmosolygom, hiszen anyukámtól kaptam, és olyan, mint a 80-as évek szoptatós kismamák hálóruhái: fodros mellrész, buggyos ujjak – teljesen szokatlan darab.
Mielőtt elindulok otthonról, felsejlik egy mondat az álmomban: „Milyen jó, hogy veled nem kell játszmázni.” Igen, valóban így van, elengedtem ezeket a felesleges játszmákat.
Ahogy belépek a munkahelyemre, észreveszem, hogy a nagy sietségben elhoztam apu telefonját is. Egy gyors körtelefon után az unokaöcsémmel megbeszéljük, hogy ha végzett a szentendrei albérlet lefoglalásával a barátnőjével, akkor arra kanyarodik és visszaviszi a telefont a szüleimnek. Hihetetlen, hogy az én kis „Tökim” már 19 éves, és egy olyan luxuslakást fog kibérelni, amit látva leesik az állam. Visszagondolok, hogy az én első albérletem egyetlen szoba volt a II. kerületben, bár nagyon jó helyen. A lakótársamat egy buliban ismertem meg, és amikor megláttam gumicsizmát az előszobában, azt gondoltam: „Ki az az idióta, aki gumicsizmában jön bulizni?” Természetesen ő volt az, akivel később leléptünk a buliból és elmentünk a legendás Fogasházba, ahová csak a rendőrök tudtak minket elnavigálni. Az éjszaka végén már nála voltam, és felajánlotta, hogy költözzek hozzá. Akkoriban nem voltam ennyire tudatos, az élet inkább sodort, és keményen tanított. De most büszkén nézek erre a vagány fiúra, hogy mennyire tudatosan építi fel az életét.
Anyu pogácsáját is elviszem neki, hiszen annyira izgult, hogy még reggelizni sem tudott. Ahogy átnyújtom neki, mosolyra húzódik a szája. Ez az „etetés dolog” annyira anyukámra emlékeztet, hogy látom, lassan én is olyan leszek, mint ő.
A munkahelyemen a nap fő témája a ventilálás: a kollégákat buzdítom, hogy mondják ki, mi bántja őket. Meg is teszik, és a nap végére mindenki megkönnyebbül. Reggel egy üzenetet kapok Barbitól: „Ma megyünk futni?” Azonnal rábólintok, bár délutánra egy kicsit visszakozom, de egy cetli vár az asztalomon: „Öt perc múlva öltözünk és indulunk.” Nincs menekvés, menni kell, és a futás végére úgy érzem, mintha a föld felett suhannék. Hálás is vagyok érte.
Hazaérve azonban eltűnik a könnyedség. Két napja nem voltam itthon, és a ház megint olyan lélektelennek tűnik. Támasztom a konyhapultot, és eluralkodik rajtam a szomorúság. Egy ideje nem sietek haza, pedig szeretem ezt a házat, szeretem a környéket. Megnyitom az Instagramot, és Szentesi Éva posztja az első, amit látok: a kemoterápia után csontsoványan, de mosolyogva lépdel egy vicces papucsban. Nem találom viccesnek. Azonnal sírni kezdek, mert Zsolti jut eszembe, ahogy a tüdőműtétje után csontsoványan próbál feljutni a Kékgolyó utcai klinika három lépcsőjén. Minden alkalommal, amikor láttam, hogy mekkora erőfeszítést igényel tőle ez a pár lépés, sírnom kellett volna, de sosem mutattam neki, mennyire elesettnek látom. Pedig tudta.
Már csak az utolsó kezelésére kísértem el évekkel később, amikor megkért rá. Az lett a vége, hogy teljesen véletlenül egy olyan könyvet kaptam fel, aminek a soron következő fejezete az anya-gyerek kapcsolatról szólt, arról, hogyan engedi el az anya a gyermeket, ha meghal. Abszolút nem szándékosan vittem ezt a könyvet, csak ki akartam zárni a külvilágot, elmerülni az olvasásban, mert ha körbenéztem, összeszorult a szívem. Néha hallottam valami halk harangzúgást is, amiről később kiderült, hogy azt azok kongatják meg, akik az utolsó kemoterápiájukra érkeznek, és a többiek tapsolnak nekik. Jó, hogy akkor ezt még nem tudtam, mert így is nagyon megviselt az ottlét, de éreztem, hogy szüksége van rám. Néha benéztem a kezelőbe, és annyira sajnáltam.
A könyvben ez állt:
„Eddig az enyém volt – most már nem az enyém. Eddig az anyja voltam, de innen kezdve már nem vagyok az anyja. Sok milliárd ember közül engem szemelt ki a sors, hogy eljátszam az anya szerepét. Eljátszottam. Szép volt – vége. Azt hisszük, akibe egyszer a lényünk belevarázsolta magát, azzal a szereppel örökké azonosulunk. Különösen az anyasággal vagyunk így; ránk ég, és nem jön le. Márpedig elengedni valakit nem úgy kell, hogy menjen, utána sem nézek, hanem úgy, hogy ezentúl már nem vonzom. Én változom meg, nem ő. Más szemmel nézek rá. S hiába ő halt meg, s ment át a másik világba – a nagyobb változást nekem kell átélni, mert innen kezdve az anya-szerepemnek vége. Megszüntetem magamban az anya érzelmeit, s egy új, szabad tekintettel pillantok arra az emberre, aki idáig a gyerekem volt. Az elengedés nem azt jelenti, hogy nem gondolok rá, hanem azt, hogy nem az anyjaként gondolok rá. Roppant erős Én-élmény kell hozzá. Hogy az „Én anya vagyok” élményből visszahúzódjunk abba az ősélménybe, amelyből az anyaszerep is megszületett. Ez az ősélmény azt mondja „ÉN vagyok”. Anya ugyan nem vagyok többé, de ÉN azért VAGYOK! Akkor is voltam, amikor nem voltam még anya, s ezután is leszek, miután nem vagyok anya.”
Ahogy olvastam, annyira elérzékenyültem, hogy könnybe lábadt a szemem, és képtelen voltam folytatni. Annyira megérintett, mintha teljesen rám szabták volna, elvonatkoztatva az anyaságtól. Mintha engem szólított volna meg ez a rész, más szereppel, de ugyanazzal az érzéssel. És ekkor kilépett a kezelőből Zsolti, ránéztem a sárgás arcára, és valami felfoghatatlan sírógörcs jött rám. Azonnal ki akartam rohanni.
Utánam sietett, átölelt, és nem kérdezett semmit, csak csendben nyugtatgatott. Ő mondta ki végül: „Nem kell többet jönnöd, ha ennyire megvisel.” Abban a pillanatban hasított belém a felismerés, hogy két éven át ezt egyedül csinálta végig. Egyedül vitte az egészet.
Nagy nehezen megnyugodtam, majd beült a tolószékbe. És hogy oldjam a feszültséget, futva kezdtem tolni őt fel a dombon, mintha csak el akartam volna űzni a szomorúságot. Most már nem is tudom, miért jutott ez eszembe, talán csak meg kellett szabadulnom ettől a nehéz érzéstől.
Szentesinek nagyon drukkolok, de látom, ahogy lassan nála is bezáródnak a kapuk, ahonnan a reménysugarak kiszűrődtek. Olyan fájdalmas látni ezt. Nem is tudom, elbírja-e a lelkem, hogy most még érte is izguljak. Az egyik kollégám egyszer azt mondta egy tetőbulin, hogy Zsolti nem fogja túlélni, ebből nincs kiút. Akkor ráüvöltöttem, hogy ilyet nem mondhat! Egy év telt el, és igaza lett.
Én soha nem mondanék ilyet senkire, mert minden gondolat, minden kimondott szó energia. De a rák és a kezelések nem válogatnak, nyomják a legkeményebb módon a szenvedtetést. Mostanában sokszor jut eszembe, hogy talán az utolsó hetében történt valami hiba a kórházban, ami Zsolti halálához vezetett. Folyton gyötör az érzés, hogy talán megmenthettem volna. De már nem tehetek semmit. Borzasztó érzés. Persze mindenki mondja, hogy emberfeletti az, amit megtettem érte...én még mindig nem vagyok erről meggyőződve.
Ezért itthon mindig számot vetek. A hétköznapjaimat telepakolom programokkal, tudok őszintén nevetni, és próbálok fent maradni a víz felszínén, mert nem engedhetem, hogy az örvény lehúzzon. Kibaszott nehéz. Talán a mindennapi apró örömök adják azt a plusz felhajtóerőt, ami segít a vízfelszínen evickélni.
