Reggel kipakolunk mindent az autóból. Úgy döntök, hazaviszem a télikabátaimat is. Amikor szembesülök vele, hogy sokkal több van, mint amennyire valaha szükségem lesz, elgondolkodom. Apu, ahogy szokta, átnézi a zsebeket. Gyerekkoromban a szüleim mindig oda dugták el a kevés megtakarított pénzüket. Egyszer csak felkiált: "Nézd csak!" – és előhúz egy marcipánszívet. Abban a pillanatban elsírom magam. Ez meg hogy lehet? 7 év után is rendszeresen eldugott a legkülönbözőbb helyekre szíveket. 

Ma egyáltalán nincs kedvem dolgozni menni. Természetesen megint kések, és rengeteg elmaradásom van, ezért úgy döntök, hogy felmegyek a könyvtárba, a béke szigetére, hogy ott dolgozzak. Amúgy is mindent kiborítok ma, mindennek nekimegyek. Csak arra vágyom, hogy végre otthon legyek. A hetem tele van programokkal, de most már egyre jobban vágyom a nyugalomra, az állandóságra – arra, hogy egyszerűen csak legyek. Hiányoznak a Tikik is.

Hazafelé sietek, de amikor megérkezem, a tyúkok már elültek, nem várnak. Kendi azért kijön megörvendeztetni, és Rozo, a lelenc cicám, nyávogva rohan elém. Kis szélhámos, mert mint kiderült, a hátsó szomszéd macskája, de mióta Zsolti elment, azon a napon hozzám szegődött. Reggel és este is megjelenik. Biztos azért, mert etetem, de azért az ölembe is ugrik, a simogatást is szereti.

Kimerült és fáradt vagyok. Holnap Lajosmizse mellé utazom, a Fene nevű összejövetelre, vagy nem is tudom pontosan. Fene sem tudja, mi dolgom van ott, de lesz szállásunk is, és talán jó lesz egy kicsit kimozdulni... talán.

Rozalinda