Atyaég, eltelt 57 nap… Mindjárt két hónap, de még mindig nem tudom igazán felfogni, mi történt. Egyszerűen nem fér a fejembe. Ennyi idő alatt annyi mindenen mentem keresztül, és úgy vágtam bele mindenbe, mintha valami láthatatlan erő hajszolna, hogy folyamatosan próbáljak ki új dolgokat. Sokszor olyan intenzív tempóban élek, hogy saját magamtól is kimerülök. Újra elkezdtem futni. Régen Zsoltival versenyekre is jártunk, nagyon szerettem, de biztos, hogy ő kellett ahhoz, hogy rászánjam magam. Most már nincs, aki ösztönözzön. Magamat kell motiválnom, bár a futótársak azért sokat segítenek.

Munka után Szilvi is csatlakozott hozzánk, aki nagy futó, és most ő volt az iramfutóm. Olyan lendületet adott, hogy teljesen belemelegedtem, és a második kört szinte sprintelve futottam le, minden energiámat és technikámat beleadva. Teljesen flow-ban voltam, egyszerűen isteni érzés volt. Hazaérve aztán minden lelassult és elnehezedett körülöttem, és az idő is vánszorogni kezdett. Úgy döntöttem, veszek egy meleg fürdőt – ez sem szokásom, de mostanában egyre több olyan dolgot teszek, amit korábban soha. Lehet elmegyek egyedül Roni Size-ra is, megvettem a jegyet, én nem fogok senkinek könyörögni. Tuti tele lesz ismerőssel.

A meghirdetett hétvégi önismereti női túránk végül elmaradt, de Mártival saját túrát szerveztünk helyette. Annyira elbeszélgettük az időt, hogy végül a terepfutókat követve kilyukadtunk egy pusztára, ahol egy taxi állt. Abszurd pillanat volt, mintha hirtelen a Truman Show-ban találtam volna magam. A kocsinktól 45 percnyi távolságra voltunk, így végül az önismereti kirándulásunk egy 5000 forintos taxizással ért véget. Komolyan, minek indul kirándulni az, aki nem tud tájékozódni? Na, így. :D

Ahogy feküdtem a kádban, bevillant egy kép arról a napról, amikor Zsoltit a tüdőműtétje után visszahelyezték a Szent Imre kórházba. Akkor valahogy elértem, hogy ne kelljen a betegszállítóra várni; megkértem az orvosát, hogy hadd szállítsam át én. Belegyezett. Zsoltival összenéztünk, és mosolyogva súgtam oda neki: „Most megszöktetlek.” Már egy hónapja bent volt a kórházban.

A szeméből kicsordult egy könnycsepp, és rám nézett azzal a kicsit fáradt, de mindig kedves mosolyával. Halkan kérdezte: „Megfürdetsz és levágod a hajam?” Mire én nevetve bólintottam: „Naná! És a kiskutyák is nagyon várnak."