Rengeteg minden történt mostanában, el is kezdtem leírni őket, de valahogy nem is ezek számítanak igazán. Minden nap tudok örülni az apró dolgoknak, de mégis, mélyen belül rettentő szomorú és céltalan vagyok. Ma például rám dudáltak, és nagyon rosszul esett. Nem értem, miért sietnek ennyire az emberek. Én a saját tempómban érzem, mikor biztonságos kikanyarodni. Egyszerűen nem értem ezt a világot, és dühös is vagyok rá.

Valahogy így érzem magam: Hardfloor – Acperience.

Ma a dugóban ülve eszembe jutott az a vak roma lány, akivel nap mint nap együtt ültünk az intenzív osztály várójában. Egyik nap késve, zokogva érkezett meg. Odaültem mellé, és elkezdtünk beszélgetni. Szegény a kórház udvarán bolyongott, és senki nem segített neki megtalálni a bejáratot. Kétségbeesett, hogy le fogja késni a látogatási időt. Szívszorító volt hallani, ahogy mesélte, hogy minden nap kétszer taxival jön, hogy meglátogassa a szerelmét, aki 21 évesen olyan súlyos tüdőgyulladással feküdt bent, hogy leállt az egyik veséje, és kómába esett.

Egyik alkalommal egy cetlit nyomtak a kezébe a nővérek, amin az állt, mit kell behoznia a kórházba. Elcsukló hangon mondta, hogy nem tudja elolvasni. Erre csak annyit mondtak neki, hogy majd a DM-ben segítenek. Ezt hallva elkértem tőle a papírt, és felajánlottam, hogy majd én beszerzem neki. Másnap nem jött, de odaadtam a nővéreknek.

Ki szerette volna fizetni, de nem engedtem. Mondtam, hogy szívesen tettem, nekem ez belefér, hiszen ő már így is rengeteget költ taxira. Megkérdeztem, hol lakik, és kiderült, hogy a Budafoki úton, ami nekem is útba esik (bár ha nem esett volna, akkor is hazavittem volna). El sem akarta hinni, csak azt ismételgette, hogy ilyen jó emberek már nem léteznek a mai világban.

Amikor megadta a címét, meglepődtem, mert az egy gyártelep volt. Bekísértem, és egy festékbolt bejáratához értünk. Odaérve kinyitottam az ajtót, egy dobozokkal teli lépcsőház tárult elém. A szívem összeszorult. Megköszönte a fuvart, és felszaladt a lépcsőn. Soha többet nem láttam.

Azóta velem akkorát fordult a világ, hogy egyszerűen nem tudom elfogadni a figyelmetlenséget, a türelmetlenséget és az ingerültséget. A világ nem arról szól, hogy már reggel 8-kor padlógázzal nyomuljunk, és mindenkit leszorítsunk az útról. Néha meg kell állni, lassítani, és észrevenni, mi az, ami valóban számít. Ha arra járok, gyakran eszembe jut, és az a jelentéktelen festékbolt azóta nekem egy szerelmi fészket idéz.