A halmozott fáradtság és az ivászat miatt ma is teljesen összetörten ébredek. Úgy döntök, egy nagy szellőztetés mindent jobbá tesz. Ahogy elhúzom a függönyt, látom, hogy egy pók sűrű hálót szőtt az ablak és a függöny közé. Ez eldönti a napomat: itt bizony függönymosás és ablakpucolás lesz. Az egész házat felforgatom, ahogy a barátnőm mondaná, kikerázom. Ötig csinálom, mire végzek.

Két hete nem voltam vásárolni, így a hűtőbe nézve csak egy kis adag darált húst találok lefagyasztva. Gyorsan kiteszem a napra olvadni, és mivel rengeteg zöldség van, egy rögtönzött ragut dobok össze belőlük. Este pedig a Müpában Francesco Tristano koncertje vár rám, amit még Ibi nénitől kaptam ajándékba szülinapomra, Zsolti közbenjárásának köszönhetően. Olyan időpontot választottak, hogy a kemo után biztosan el tudjunk menni. Haaahh… Vikit elhívom, mert gyakorlatilag amúgy is előtte haladok el.

Amikor odaérünk, ááááhh, nem akarok a mélygarázsban parkolni! Egy igazi labirintus az egész, és mindig meg kell jegyezni az útvonalat, melyik lift hova vezet. Próbáltam kicsit kérlelni a parkolóőrt, de nem esett meg rajtam a szíve. Sose értem még ennyivel korábban oda egy programra, mindig csak rohanva. Furcsa érzés, hogy kényelmesen be tudunk ülni a büfébe. Rendelek egy hatalmas fehércsokis tortaszeletet, ami olyan finom, hogy még a könnyem is kicsordul. Viki egy gyömbért kér, de a pultos lány flegmán megjegyzi, hogy igyon le belőle, mert ki fog futni. Egymásra nézünk, mosolyra húzzuk a szánkat – na, majd ez a kis fiatal picsa fogja nekünk megmondani, hogyan kell szívószállal inni. Viki bele is nyomja, és az egész asztalt beteríti a gyömbér. Nagyon röhögünk, hát így kell ezt!

A ruhatárnál megy a nagy évődés, hogy „Óóó, fizetős a ruhatár? És kártyával nem lehet fizetni?” Baszki, 300 Ft! Komolyan, színházba is mindig viszek aprót. Egy kedves nő mellém áll, akinek húszezrese van és egy kétszázasa. A ruhatáros kétségbeesve rohangál, hogy most mi legyen. Ránézek, és rávágom, hogy adok egy százast, és meg van oldva. A nő döbbenten hálálkodik, azt mondja, még soha nem találkozott ilyen kedvességgel. A kollégáim is mindig cseszegetnek, hogy hogy lehetek ennyire szociálisan érzékeny. Pár napja is, szó nélkül adtam egy zsepit egy fiúnak, mert hallottam, hogy szüksége van rá. Ott is döbbenet volt. Szomorú, hogy ebben a világban ez furcsának számít. Szerintem nem én vagyok fura, hanem a világ érzéketlen.

Beülünk a koncertre, és a sor végén megpillantok egy neves belsőépítészt, akit követek is, mert nagyon bírom. Többen jöttek, de ő ül mellém. Elképesztően vagány overálban van, és olyan különleges illata van, ami a gazdagságot ontja magából. Még az új autó illat is árad a ruhájából. De hiába a csinosság, a pasija teljesen lefoglalja magát azzal, hogy a nadrágja ne lógjon rá a cipőjére. Egy ujjal sem érnek egymáshoz. Mikor mi beültünk Zsoltival egy előadásra, azonnal megfogta a combomat, vagy én az ő kezét. Na mindegy.

Elkezdődik az előadás. Egy zongora már odakészítve. Direkt nem hallgattam bele előre, meglepetésként akartam megélni. Az első leütésből érzékelhető volt, hogy Tristano egy őstehetség. Először olyan volt, mintha csak ismétlődő ütemeket gyakorolna, de ezek lassan kibontakoztak. Azt hittem, elsírom magam. Nekem ez egy utazás volt, amely során lepergett előttem a hét évünk minden szépsége és nehézsége. Aztán olyan zenei alapokat rakott be, amire katartikus zongorajátékot nyomott, hogy szó szerint ülve táncoltam. A mellettem ülő csaj viszont csak ficergett, telefonját nézegette és forgolódott. Meg is fogalmazódott bennem, hogy ő csak azért jött ide, hogy legyen egy jó posztja arról, hogy Müpába is jár. A pasija is rászólt, kézmozdulattal jelezte, hogy mit csinálsz, tedd már el. Fura volt. Sikeres, szép, gazdag, de nem tudja megélni az életet.

Mi elképesztően emelkedett hangulatban távoztunk, bár elsőre természetesen nem találtuk a megfelelő a liftet.