Ma van a temetés napja. Teljesen összetörve ébredek, részben a tegnapi kiállításmegnyitón elfogyasztott pezsgő miatt, de leginkább az a mély szomorúság uralkodik el rajtam, ami leírhatatlan. Hiába ma van a temetés, még mindig tagadásban vagyok, majd zokogásban török ki. Félek, hogy el ne felejtsem a fotót, a zenét, és időben odaérjek. Az érzéseim kavargó örvényben sodródnak, és félek, hogy hogyan fogom ezt túlélni.
Tegnap Zsolti apukája is hívott. Azt mondta, nem tudja, hogy fogja bírni, de nem fog Ibi néni mellé állni. Hihetetlen, hogy még egy ilyen fájdalmas eseményen sem képes félretenni azt a mély gyűlöletet, amit iránta érez. Ez a fajta családi szétesettség számomra teljesen idegen. Zsolti mindig mondta, hogy amióta beléptem az életükbe, azóta más lett a család kohéziója. Valószínűleg az én pozitív hozzáállásom és nyitottságom segített ebben.Akkor előtte milyen lehetett...
Megérkezem, leparkolok a szóróparcella mellett. A szívem a torkomban dobog, könnyes szemekkel közelítek a szomszédok felé, akik már ott várakoznak egy-egy szál virággal a kezükben. Úgy emlékeztek, hogy 10 órakor kezdődik a szertartás. Bemegyek a konténerirodába megbeszélni a részleteket a kedves, mosolygós kicsit koboldra hasonlító ügyintéző bácsival. Megállapodunk, hogy mikor indítsák a zenét, és kicsit hangosabbra kérjük. Mindent felír egy sajtpapírra. Megint kapok egy emléklapot a hamvasztásról, amit csak otthon néztem meg – rajta Szőke István neve szerepel.
Az ügyintéző finoman megjegyzi, hogy ha a fiúknak szeretnék némi honoráriummal hozzájárulni a munkájukhoz, nagyon hálásak lesznek. Bár a pofám leszakad, mégis adok nekik. Ibi néniék is lassan közelednek. Kincsővel egymás nyakába borulunk, és nagyon sírunk. Ő még sosem volt temetésen, nagyon sajnálom. Ibi néni arcát a tenyerébe temeti és zokogni kezd. Tündi odalép, hogy átölelje, de ő eltolja magától, felkiáltva: „Hagyjál!”, majd arrébb áll. Ekkor Tündi tör ki zokogásban, és azt mondja: „Látod, te akartad megismerni a családom.” Nagyon sajnálom őt is.
De hol az én családom? Mint kiderült, az izraelita temetőbe mentek, ahol meglepődtek, hogy sapkát kell viselniük, és a nők külön ülnek. Mikor rájöttek, hogy rossz helyen vannak, gyorsan elindultak a megfelelő helyre. Na, ők az én családom.
A szertartás elkezdődik. Odalépek a vendégekhez, és mindenki nyakába borulok. Kálmánékkal tegnap még a kiállításon találkoztunk, ma meg a mellkasára borulva zokogok. A szertartásvezető megérkezik, bár Ibi néni direkt kérte, hogy nő legyen, de végül egy férfi jött. Azt mondta, hogy a szeretetről és az összetartozásról fog beszélni közhelyek nélkül. A szöveget jórészt én írtam, úgy éreztem magam, mint gyerekkoromban, amikor annyiszor láttam egy filmet, hogy már együtt mondtam a szereplőkkel. Mégis, jól megríkatott.
Elviszik az urnát a szórófejhez. Kértem, hogy a zene csak akkor induljon, amikor megkezdődik a szórás. Az első vízsugárral gyönyörű szivárvány jelent meg, és mindenki meghatódott. A zene miatt izgultam, mert nem voltam benne biztos, hogy odaillő lesz, de akkor is ragaszkodtam hozzá. Jól tettem, akkorát ütött, imádta. A barátok is azt mondták, hogy ennél jobb zenét nem is választhattam volna.itt hallgatható meg.
A végén Attila bácsi téblábol a virágával, hogy hova kell tenni. Belekarolok, és odakísérem. Ekkor meglátom a hosszú sort, akik részvétet nyilvánítani jönnek. A család többi tagja két méterrel mögöttem áll, furcsán jött ki, de igazából ezek az emberek az én ismerőseim, barátaim. Az egész szertartás rendhagyó volt, amennyire csak lehetett.
Egy idő után odajöttek szólni, hogy vonuljunk le, mert kezdődik a következő szertartás. A dohányosok külön összegyűltek, és még egy kicsit sztorizgattunk. Átadtam Attila bácsinak a Daciát, ő pedig hozta a nyaralóban hagyott bukósisakot. Lili mosolyogva megkérdezte: „Na, te bicóval jöttél?”
A végén tudtam meg, hogy Ágikám balesetet szenvedett idefele, valaki másik parcellához ment, és futva jött át ide, és volt, aki az útfelbontás miatt oda sem ért. Kiderült, hogy október 11-én, napnyugtakor kezdődött a jóm-kipúr, az engesztelés ünnepe, ami Zsoltinak sosem volt fontos, hiszen nem volt vallásos, de ezen mindig nevettünk is. Gyerekkorában azt mondta anyukájának, hogy nagyon le fogja égetni a pap előtt ha megpróbálja megkeresztelni.
A toron hidegtálat rendeltünk, amit Zsolti annyira szeretett. Alig tudtam belőle enni. Anci pogácsája bőven megtette. A nap csodásan sütött, és mindenki a teraszon beszélgetett. Laciékkal spontán kirándulást szerveztünk, és jó hangulatban telt, ha lehet ilyet mondani. Tesómék hazavittek, útközben megálltunk tejet venni a kávéhoz. Én már leszoktam róla, nekem ne a tej határozza meg, hogy iszom-e kávét vagy sem.
Megérkezünk, és Zsoltinak hála, van vagy ötféle kávé, így mindenki nagy válogatásba kezd, hogy megtalálja a kedvencét. A kertbe ülünk ki, bár a kerti bútorokat nem töröltem le, és nem is elég a székek száma, de senki sem problémázik ezen – simán egymás ölébe ülnek, és nevetve megoldják a helyzetet. A hangulat már kezd oldódni, amikor Rozó is megérkezik, és még vidámabbá varázsolja az egész délutánt. A tyúkokat is kiengedem, hadd fokozzák a káoszt! Könnyed és közvetlen a légkör. Nagyon hiányzik az egész együttlétből Zsolti. Apu közben csendben elvonul körtét szedni a kertben, teljes nyugalomban.
Este a szomszédok hívnak át egy kis pálinkázásra, amit már előre sejtek, hogy nem lesz jó vége. De azért harapunk mellé frissen sült tócsnit, ami jól jön. Végül diszkréten csak három kör pálinkát iszunk, némi sörrel kísérve, és valahogy szokatlanul mély beszélgetés kerekedik az estéből.
Ahogy hazakeveredek, ledobom a ruháimat, és azonnal bebújok az ágyba. Kimerülten fekszem le, olyan érzéssel, mintha a lelkem egy másik része vett volna részt ezen a napon. Nehéz ezt pontosan megfogalmazni, de valahogy különösen távolinak és mégis mélynek tűnik minden.
