Lassan már szokássá válik a vasárnap hajnali jóga, és egyáltalán nem esik nehezemre korán kelni. Ma 4:30-kor arra ébredtem, hogy Zsoltival annyira nevetünk, hogy a könnyünk is kicsordul. Aztán mondta, hogy „gyere már ide te”, és erősen magához ölelt. Nagyon hiányoznak ezek a vidám napok, az ölelése…