09.03. Kedd
A tegnapi nap margójára ma izgatottan ébredtem, már amennyit aludtam... Hiába nem lehet párnát bevinni, gondoltam, csak bekészítek egyet – legalább addig feküdjön kényelmesen, amíg ott vagyok. Nagyban készülődtem, hogy megyek a kocsimért a szervizbe, aztán indulok dolgozni. Erre megcsörren a telefon. Mióta kórházban van, minden egyes telefoncsörgésre összerezzenek. Kezembe veszem... ismeretlen szám hív. Felveszem. Meghallom azt, amitől tartottam: Szent Imre Kórház. Jó lenne, ha bemennék, mert válságosra fordult az állapota. Lefagytam. Ez nem lehet, hisz tegnap már az érdi jazz fesztiválra készültünk. (Nyilván viccelődtünk, de nem erre számítottam.)
Annyira valóságosnak tűnt, hogy a gyógyulás útjára lépett. Teljes tagadásban voltam. Egy könnycsepp sem gördült le az arcomon. Mondjuk az útra nem nagyon emlékszem. Kinyílik a lift ajtaja a 3. emeleten. Ibi néni ott ül egy orvossal a padon, és mindketten sírnak, szorítva egymás kezét. Rezzenéstelen arccal közelítek feléjük. Nem tudtam együttérzést tanúsítani. "Mit sírnak, hisz már gyógyul, gyúrni fogja a tésztát." Ma is volt két tojás.
Az orvos elmegy, Ibi néni a nyakamba borul. Akkor már én is sírok. Kis idő elteltével mondják, hogy menjek be. Most szokatlan vízszintes pozícióban "fogad". Egyébként neki van a legtutibb helye az egész kórteremben: az ablak mellett, a legnyugisabb ficakban. Ohh, megint a vörös hajú, nagyon helyes doktornő az ügyeletes, aki amilyen helyes, legalább annyira kemény és riasztóan tényközlő. Leginkább azért félek tőle, mert ő volt az ügyeletes, amikor bekerült egy hete, és akkor is nagyon lemondóan nyilatkozott. Nem akarom! Nem akarom, hogy beszéljen hozzám. Úgy érzem magam, mintha a Kinevet a végén társasjáték tábláján állnék, és a cél előtt utolérnének, majd "visszab@sznának" a start mezőre, ahonnan megint csak hatos dobással lehet kilépni. Kérdés, hogy ilyen rövid idő alatt ki lehet-e dobni azt a bűvös hatost.
Továbbra is tagadásban állok. Félelmetes az a komfortérzet, ahogy egy hét után a mellette lévő gurulós asztalra leteszem a táskám, ahogy minden nap teszem. Közben szótlanul figyelem, ahogy ultrahanggal vizsgálják a szívét. Átnéznek rajtam, de most nem is bánom. Csak ott akarok lenni. Nem kell információ, nem tudom befogadni. Inkább még nézni szeretném a csodálatos szívét és hallgatni, ahogy pozitívan beszélnek a szíve állapotáról. De véget ér a vizsgálat. Felpillant. Odalép. Nagy levegő, és kezdi mondani. Legszívesebben befognám a fülem. Az élettel összeegyeztethetetlen a vérnyomása: 60/40, a pulzusa az egekben, 130. A véroxigénszintje 65. Hogy kizökkentsem, gyorsan rákérdezek, mennyi lenne az elfogadható? Persze pontosan tudom, hogy 90-100. Rá is vágja. Majd folytatja, hogy a tüdejéből nem győzik leszívni a felgyülemlett váladékot. Javasolna egy hörgőtükrözést, és egyúttal ki is tisztítanák. Nekiszegezem a kérdést: "Az fájdalmas beavatkozás?" Az ápoló rávágja: "Ó, az nem fáj!"
Magamban: Honnan tudod? Neked már csináltak?
Kiküldenek, várunk szótlanul. Közben Zsolti telefonján megérkeznek néhány lelet az Eeszt-be. Azokat tanulmányozzuk. Jönnek-mennek az emberek, színesebbnél színesebb ruhákban – rosszabb esetben az ember azt sem tudja, hogy ápolók vagy orvosok. Vannak itt muffinok, pónik dögivel. Ibi néni kiakad: "Ezek az öltözetek... Azt sem lehet tudni, ki az orvos, meg ki az ápoló, bezzeg a régi időkben..." Igazat adok neki. Azt is megállapítja, hogy ennyi csúnya embert sem látott még egy rakáson, akik itt dolgoznak. Kicsit nevetgélünk. De csak nem lép ki a mi "boszorkányunk" azon a csapóajtón...
Fogy a türelmünk, meleg is van. Nyugtatgatom, hogy ebédelni csak el fog menni. Még egy óra végtelennek tűnő várakozással telik, majd nyílik az ajtó. Ő az! Szemét a telefonjára szegezi, hogy véletlenül se kelljen velünk felvenni a szemkontaktust. Több sem kell nekem, felpattanok és felszólítom: "Doktornő!" Elkerekedett szemekkel ránk néz. "Maguk meg mire várnak?" Mireeee? Itt fekszik válságos állapotban a szerettünk, azt hittük, a tükrözés után kapunk némi felvilágosítást. Haragosra vált, de kedves marad az arca. Mint két japán kakas, szembefordulunk egymással (lehet, a hajunkat is felborzoljuk). Kezdődhet a verbális csata. Nála a győztes csata sírásig megy, de velem mindig nehéz dolga van, általában ő könnyezik hamarabb. 3...2...1... Fight! "Értsük meg... próbáljuk felfogni... felkészülni..." – ezekre a szavakra emlékszem csak. Közbevágok: "Akkor, ha jobban lesz, megkapja az utolsó plazmaferezis kezelést?" Szikrákat szór a tekintete, érzem, hogy most küldi be a győztes döfést... szünet... "Nem érti? Lehet, hogy a mai napot sem éli meg."
Ezzel K.O.-val ő győz. Kiszakad belőlem egy artikulálatlan zokogás. Válaszul: "Nem érti meg, hogy ha nincs egy cseppnyi reményem, akkor teljesen összeomlok." Egy pillanatra megenyhül. Azt hiszem, most egy másodpercre hozzátartozói bőrbe bújt. Csak annyit válaszol: "De."
Mindenki megnyugszik, mint egy 5 menetes MMA főmérkőzés után. Megbeszéljük Ibi nénivel, hogy hazamegyünk. Csendben a lift felé vesszük az irányt.
Nem emlékszem pontosan, mi történt itthon, amíg a délutáni látogatási időt vártam. Arra viszont emlékszem, hogy egyedül kell megoldanom, hogy két autót hozzak haza. Az egyik itthon van, a másikért, „Dákóért” még menni kell. Kitalálom, hogy bringára pattanok, az autóülést lehajtom, bringa be, és meg is vagyok.
A hosszú, egyenes murvás utcánkon suhanok. Úgy érzem magam, mint Meg Ryan az Angyalok városában, mielőtt elcsapja a kamion. Küldöm is Zsoltinak a flow-t. Dákóba be, indulás. Szinte becsukott szemmel is odatalálnék már. Nincs forgalom, korábban érkezem, mint terveztem. Ezúttal egyenesen a lift felé veszem az irányt, nincs kóricálás. Egy örökkévalóságnak tűnik, amíg felér a 3. emeletre. Ahogy kinyílik az ajtó, megtelik félelemmel a lelkem, pedig a váróterem nyugalmat áraszt. Leülök. Szándékosan nem a megszokott padot választom – talán ez is segít a sikeres hatos dobásban.
Eltelik két perc, csörög a telefonom. Ránézek: Szent Imre Kórház. (Sajnos beírtam a számukat.) Minden illedelmességet mellőzve úgy veszem fel, hogy közlöm, itt ülök a váróban. Azt mondták, három esetben telefonálnak:
- Ha romlik az állapota – ezt sajnos már kilőttük.
- Ha áthelyezik – ez sajnos nem opció.
- És ha…
A vonal másik végén: „Akkor jövök!” Kilép, összenézünk. Még soha nem beszéltem vele, az elmúlt egy hét alatt alig találkoztunk. Kicsit mást vártam. De ezen az osztályon mintha csak kifejező tekintetű dolgozókat alkalmaznának. Egy pillantás, és touche! Arcomat a két tenyerembe temetem. „Sajnáljuk nagyon.” Taknyos arccal ránézek: „Bemehetek?” „Inkább ne, nagyon ödémás lett.”
Nem akarom megölelni, nem kell az együttérzése. El akarok innen menni, olyan gyorsan, ahogy csak tudok. Ibi néni is mindjárt megérkezik. Inkább kint várom meg a padon, ahol rálátok a kapura. Komótosan közeledik, látom rajta, hogy nyugtatót vett be. Irigylem az állapotát. De én nem tudok leszadáltan harcolni. Mi van akkor, ha épp hatost dob Zsolti?
Összenézünk, zokogunk. Annyit mond: „Én tudtam!” Én újra tagadásban. Összeölelkezünk, zokogunk. Két perc múlva lerogyunk a padra, mint a Forest Gump-ban. Rohadt hullámvasút. Megkérdezi: „Beszéltetek róla, hogy milyen temetést szeretne?” Mondtam, hogy soha. Mert ő hajóról szerette volna, ha beszórják a Dunába. Nem értek vele egyet, mert szeretném, ha mindenki tiszteletét tehetné, akinek Zsolti fontos volt. Elfogadja. Hozzáteszem, hogy én az elmaradt 40. születésnapi bulijára összeírt barátokat szeretném összecsődíteni egy vidám, fergeteges Zsoltira emlékező bulira. Ahol felelevenítenénk a vele eltöltött legboldogabb pillanatainkat. Tetszik neki az ötlet. Hosszasan beszélgetünk arról, hogy mennyire szerettük. Sztorizunk. Megszűnik körülöttünk a világ. Egymásra nézünk… „Megyünk?”
Belémkarol, és kisétálunk azon a kapun, ami az elmúlt egy hetünk legfontosabb bejáratává vált. Egyfelől jó érzés, másfelől azt érzem, hogy még jöttem volna. Délutánonként most hova fogok járni? Hogy fogom látni a szerelmemet? Mert ha az otthoni kapun belépve sem vár, és már itt sem… akkor hol van az a kapu, ami újra hozzá vezet?
