Ma nagyon összetörtem. Eltelt egy hét egy furcsa lebegésben. Most először csak úgy történtek a dolgok, nem is próbáltam irányítani. Egyik napról a másikra léteztem. Ma léptem ki az „életbe”. Vonattal mentem dolgozni, gondoltam, jó lesz, ha visszaáll a régi kis napirendem. Ahogy felszálltam, sikerült behuppannom egy nagyon kiegyensúlyozott, szerelmes fiatal párral szemben. Rég láttam ennyire gyengéd összepillantásokat és finom érintéseket. Azt sem tudtam, hova nézzek, csak ültem ott könnybe lábadt szemekkel.

Beértem. Egész jól ráhangolódtam a munkára. Majd megjelent Hédike, akire még ebben a nyomorúságosan nehéz helyzetben is sokat gondoltam. Jött szótlanul, majd a nyakamat szorosan átkarolva zokogott. Én meg az övébe. Nagyon izgulok érte is. Még egy ilyen tiszta lelkű napsugarat, mint ő, nem sokat ismerhettem meg.

Hazafelé a főnökével chatelek. Most a metrón potyognak a könnyeim. Aztán dühös is vagyok és tehetetlen, majd megint nem akarom felfogni, hogy mi történt…ez nem történhetett velünk.