Reggel úgy indulok, hogy a fülemben Makoto dübörög. Van a világ és én, ma reggel sem akarunk találkozni. Ez eltart 10-ig. A kollégák sem zökkentenek ki. Aztán csak kilépek ebből az állapotból. Ma fodrászhoz megyek, a két hónapja lefoglalt időpontra. Ott is együtt sírunk, mert kicsi a világ. A mellette dolgozó fodrász ismerte Zsoltit. Sétálok a körúton, nem sietek haza. A tyúkokról Zsolti gondoskodott, minden automatizálva van: az etetés, itatás, ki- és beengedés. Kiégett lélekkel sétálok, az új frizura is csak annyit jelent, hogy most két hónapig ezzel sincs gondom.

Megakad a szemem a Regiment játékbolt tábláján. Egy ismerősömé, akivel nagyon rég beszéltem. Nem gondolkodom, bekanyarodok az udvarba azzal a gondolattal, hogy ha van lendkerekes felhúzható bohóc, akkor veszek egyet. Belépek, odalép és szó nélkül magához ölel. Nem tudom, mennyi idő telik el, de csak állunk és sztorizunk. Bohóc nem volt, de valahogy nem is az kellett...

Egy napja nem voltam itthon. Első utam a tyúkokhoz vezet. Este mindig kiengedem őket az udvarra. Ma három tojás volt. Zsolti! Tojik már valamelyik kicsi is. Ezen el is sírom magam. Annyira várta, hogy tojjanak. Iszom egy sört, majd megeszem a szomszédból kapott császárhúst krumplival. Aliz mondta, hogy majd megmikrózod... azt nem is mondtam neki, hogy nincs is mikrónk. Helló hétvége! Vártalak, de minek.