Ma már nem megyek feketében. A fekete most a leghivalkodóbb szín, amit viselhetnék. Nem szeretném, hogy tudják, nem szeretném, hogy sajnáljanak, és azt sem, hogy újra feltegyék a kérdést, mi történt. Olyan érzésem van, hogy ebben a rettentő gyászidőszakban is elvárják tőlem, hogy úgy viselkedjek, ahogy azt elvárják. Ha megkérdezik, mélyen a szemembe néznek, hogy meggyőződjenek róla, tényleg nagyon fáj-e nekem. Ha sírok, azért néznek, ha nem sírok, akkor elvárják. Lehet, hogy én vagyok most túl érzékeny, de az emberek furcsán reagálnak. A legmegterhelőbb, hogy azt gondolják, ha részletesen elmesélik a saját hozzátartozójuk halálát és azt, amin keresztülmentek, akkor az nekem megnyugvást nyújt. Nagy tévedés! Nem értik, hogy a saját fájdalmamat is alig tudom feldolgozni, miért gondolják, hogy az övékben is osztozni szeretnék? Micsoda furcsa reakció ez? Megfogadom, hogy én ezt soha nem fogom csinálni.