Egész éjjel alig aludtam. A nem evéstől fájt a fejem, amin a szomszédokkal elfogyasztott pálinka sem segített. A sok telefon, a sok sírás – a teljes összeomlás állapotában voltam egész éjszaka. Alig állok a lábamon. Az én Cupim mondaná: „Akkor most kezdj el szépen inni, inni.” Megfogadom. Ma kemény nap lesz. Megyek a zárójelentéséért és a „személyes tárgyaiért”. Alig tudok elindulni. Nem akarom, elég volt.

Félúton észreveszem, hogy az üzemanyagom fogytán van. Másnapos, kifacsart állapotomban gondolom, jót fog tenni egy erős presszó.

Ismét a váróteremben ülök. Nyílik a csapóajtó. Az ügyintéző megjelenik egy bekötött szájú, nagy fekete szemeteszsákkal és egy indigós dokumentummal. Át kell adjam a személyes tárgyait. Bekönnyezek. Ezt tényleg így kell? Egy szemeteszsákra rányomva egy etikettel? A személyes tárgyai: borotválkozó szett, fürdőszivacs, pelenka… nem is folytatom. Szörnyű. Aláírom az átadás-átvételit, de a pelenkát és a kenőcsöt felajánlom az osztálynak. Megint erőtlen lelkizésbe kezdenek. Aztán gyorsan kérek útbaigazítást, és húzok el onnan. A patológiát kell megkeresnem. Mintha egy kórházon belüli gyártelepre érkeznék. Itt fekszik az én Cupim a hűtőkamrában? ☹

Keresem a bejáratot, amikor megpillantok egy „temetkezés” feliratú autót. Elhaladva előtte, a kitárt ajtón megcsap egy borzasztó szag. Ott végem van. Könnyes szemmel keresem Petit, akit meg kell találnom. Jön egy furcsa alak, gyorsan leolvasom a névtábláját – ő az. Megjegyzem neki, hogy nem semmi munkája van. Rezzenéstelen arccal válaszol: „Valakinek ezt is meg kell csinálnia.” Amúgy szerintem van egy kis gógyija.

Hazaérek, lerogyok a padlóra, magam elé teszem a zsákot, és csak sírok. Ennyi az élet? Ami itt van ebben a fekete zsákban? Még csak nem is a személyes dolgai... Sosem használná a legtöbbet közülük. Kipakolom. Nem telik el egy perc, a tusfürdő nagy koppanással beesik a kádba. Csak odaszólok: „Tudom, hogy utáltad, mert mindig szappant használtál.”

Este végre anyukámékhoz megyek. Jógázni indulunk, és remélem, végre tudok majd aludni. Csodás az egész miliő, megnyugszom. A jóga annyira kellett, mint egy falat kenyér. Kaptam homeopátiás szert a gyász feldolgozására. Jó otthon lenni. Anyukámért egy kicsit izgulok, ő meg értem. Zsolti mondaná: „A ParaMarikák.” De a legnagyobb csoda az a kis szarházi Kókusz.